Egy Clare nevű ausztrál fotóriporter Berlinbe látogat, ahol megismerkedik, majd összes is jön a karizmatikus helyi tanárral, Andivel. Az első, szenvedéllyel teli éjszakát követően kapcsolatuk hirtelen fordulatot vesz, és váratlan eseményeket tartogat, ugyanis miután Clare felébred másnap reggel, bezárva találja magát Andi lakásában. Ez még önmagában nem is lenne furcsa, hiszen véletlenek vannak, ám amikor ez másnap ismét megtörténik…

Szívesen megnéztem volna a Berlin Syndrome-ot az idei CineFesten, hiszen piszkosul erős és kegyetlen thriller, amelyet ennek ellenére nem tudok maradéktalanul ajánlani mindenkinek. Nyilvánvalóan nem a film minőségére gondoltam az imént, hanem arra az intenzív, naturalista stílusban elkövetett brutalitásra. A film első harmada kissé lassan indul be, azonban nagy szerencséje, hogy kellőképpen misztikus hatást keltenek, ezáltal sikerült majdnem folyamatosan kellemetlenül éreznem magam, ám egy titkos összetevő mégis hiányzott.

A címéből és a sztoriból mindannyian kitalálhattátok, hogy a Helsinki-szindróma kicsavart változatáról van szó, amelyet Cate Shortland rendező összességében remekül kezelt. A való életben nem tudom elviselni, így a vásznon is nehezen tűröm a nőkkel szemben elkövetett erőszakot, ezért egyáltalán nem javaslom a finomabb lelki világgal rendelkezőknek a Berlin Syndrome megnézését, hiszen a játékidő végéhez közeledve annyira felfokozódnak a kedélyek, hogy már nem volt hiányérzetem.

Eleinte még aggasztott, hogy miért nem a dánok próbálkoznak ilyesmivel, hiszen ők a krimik hazája, amikor pedig lepergett az utolsó képkocka, már nem jártak a fejemben ilyen gondolatok. Shortland szépen felépítette a film atmoszféráját, és nőként biztos vagyok benne, hogy teljesen másképp, több beleéléssel kezelte ezt a történetet, mintha egy férfi rendezőtől kaptuk volna. Nyilván van kivétel, ez nem is kérdés, viszont ez számomra nyilvánvaló tényező volt mindvégig.

Teresa Palmert ez idáig nagyon lebecsültem, és már néhány perc leforgását követően éreztem, hogy nagy szüksége volt egy ilyen filmszerepre, ahol bátran kibontakozhat, és megmutathatja, mit is jelent színésznőnek lenni. Nem mondom, néhány fesztiválos darabban már szerepelt, nem mindet láttam, viszont ezzel most így kilóra megvett. Döbbenetesen őszintén játszotta el a fogságba ejtett turistalányt, akit oly sok bántalom és szenvedély ér ez alatt a szűk két óra alatt. A férfi frontot betöltő Max Riemelt is nagyon jól őrlődik a saját nyomorában, csak hát őt pont annyira utáltam, amennyire egy ilyen embert illik. És ez jó, ettől jó színész valaki, hiszen ő ezt a feladatot vállalta.

Eleinte hiányérzet töltött el, azonban a végére befogták a számat, és törlődtek ezen gondolataim. A közeg tényleg nagyon rendben van, ugyanez elmondható a kameramunkáról is, hiszen sokszor kevés hely áll rendelkezésre egy-egy jelenet rögzítéséhez, és sötét jelenetből sincs hiány. A film légkörére visszatérve, ideális választásnak bizonyult az iskolás háttér is, és tényleg nem tudtam, hogyan akarják befejezni ezt a kegyetlen történetet. Pontokra bontva a 9/10 sima ügy.