Két tizenegy éves forma srác összeakasztja a bajszát a helyi játszótéren. Az eredmény: felduzzadt ajkak és törött fogak. Ezután az „áldozat” szülei meghívják a „támadó” szüleit az otthonukba, hogy megbeszéljék a történteket. A szívélyes csacsogásból azonban hamar borotvaéles szituáció lesz, ugyanis kiderül, hogy mind a négy szülő nevetséges elképzelésekkel és groteszk előítéletekkel rendelkezik. Egyikük sem úszhatja meg a küszöbön álló csetepatét.

Roman Polanski miatt valamennyire vonakodtam a filmtől, ugyanakkor világosan tudtam, hogy a szereplőgárda miatt érdekel. Nos, úgy tűnik, nem lett vészes a végeredmény, korántsem. Először elég rendesen nem szimpatizáltam vele, viszont a végén több dologra döbbentem rá. Egyrészt elég megnézni a történetet, és azt, hogy 'egyetlen helyiségben' zajlanak az események. Ez a tény elég kemény feladat elé állította a rendezőt, arról nem is beszélve, hogy egy színdarabból lett filmmé adaptálva. Sok akadályt kellett legyőznie, és úgy gondolom, a végeredmény korrekt lett, de közel sem tökéletes.

Mondjuk ha jobban belegondolunk, négy szereplővel ilyen kis téren nem épp könnyű dolog boldogulni. Ez némileg kevésnek bizonyult nálam, mégpedig azért, mert a szereplők olyan furáknak tűntek, de erre is megvan a logikus magyarázat. Két házaspár, akik gondolatom szerint először töltenek el időt négyesben, és emiatt ugye a színészeknek annyiból nem lehetett könnyű dolguk, hogy az alapoktól kellett játszaniuk. Értem én ezt úgy, hogy idegenként indult a mizéria, míg végül összeszoktak, és ezt kellett nem amatőr módon visszaadni. Sikerült is, viszont ez nem változtat azon, hogy ugyan elismerem, de számomra nem volt elég érdekes az első fele. Megfogtak viszont azzal, hogy idővel egyre jobban körvonalazódnak a konfliktusok, és nem csak a két házaspár között, hanem mindenki között. Kicsit pontosítva: a nézőpontok találkozására is érdemes odafigyelni, ami folyamatosan váltakozik a főszereplőnégyes tagjai között.

A dialógusok tömkelegére kell még felkészülni, és mondjuk, ha lenne olyan kategória, hogy az év legdumásabb filmje, simán ennek adnám. Természetesen ezt fél-komolyan írtam. Ezek a párbeszédek jó ideig nem hoznak szórakoztató élményt az néző arcára, de idővel hozzá lehet szokni fanyar humorához. Emberi kapcsolatok közötti játszmák is szépen vissza vannak adva, bár ez egy átlagember számára nem biztos, hogy érdekes – engem is csak utólag kezdett érdekelni. Ezeken felül nagyon hétköznapias, és a játékidővel sincs baj, mert többet nem igazán bírt volna el, így feszegette a húrt.

Elég impozáns szereplőgárdát toboroztak össze, viszont mindenki tehetségére nagy szükség volt. Ha ugyanezt gyengébb színészekkel próbálják visszaadni, tuti bukó. Jodie Foster, Kate Winslet, Christoph Waltz és John C. Reilly vállát is meg lehet veregetni. Habár azt hozzátenném, hogy az első három szereplőt nagyon, viszont John C. Reillyt nem igazán kedvelem. Úgymond ha látom, hogy szerepel egy filmben, az számomra nem pozitívum, ami nem egyenlő azzal, hogy nem ismerem el. Mondhatnám úgy is, ha egészen őszinte akarnék lenni, hogy nem szívesen nézem a fejét. Waltz az én felfogásom szerint nyomokban még mindig Hans Landa, mert annyira mély benyomást tett rám karaktere, hogy igen nehéz elvonatkoztatni, de azért többé-kevésbé sikerült. Különben fölös leges lenne felsorolnom ide a két női főszereplő nevét, mert mindkettejükről azonos véleményt tudok alkotni: tudnak színészkedni, én pedig szeretem, ha valaki nem csak egy üresfejű, optikailag jól mutató díszítőeleme a vászonnak.

Mindeddig a plakátot sem értettem világosan, de így a film után elnézve, tökéletes munkát végeztek a felelős szakemberek. Valamivel bővebbre sikeredett az írás, mint gondoltam, de így talán sikerült hiteles képet vetítenem a látottakról, amit mondjuk 7/10-nek állítanék be. Közel sem mindenkinek ajánlva, mert egy ideig az én tűrőképességemet is próbára tette.