Elise és Didier hét szenvedélyes éve vannak együtt. Elise-nek tetováló szalonja van, Didier bendzsózik egy bluegrass-zenekarban (ami a country egyik változata). A férfi romantikus ateista, a nő vallásos, ámde két lábbal áll a földön. A filmben elénk tárul kapcsolatuk története: ahogyan első látásra egymásba szeretnek, elkezdenek együtt zenélni, még közelebb kerülnek egymáshoz, majd összeházasodnak és boldogságban nevelik kislányukat. Életük tökéletes egységet alkot. A bluegrass eredete és témái összecsengenek a film történetével, melyben az élet, a halál, a születés, a szülői lét és az egymásnak nyújtott vigasz jelenik meg. A filmben elhangzó dalok mentén könnyen átérezhető, mekkora törést okoz, amikor a hat éves kislányuk súlyos beteg lesz. Elise és Didier különbözőképpen reagálnak a fejleményekre, de együtt kell Maybelle mellett állniuk. Szerelmük azonban kockán forog.

A film, ami a poszterével keltette fel érdeklődésem, és a film, ami végül halálra untatott. Szívszorongató történet, amelyet egy zenés country közegbe foglaltak bele, és ez alapjáraton nem lenne rossz koncepció, de valahogy nem bírt magával ragadni, ez viszont már problémát jelentett. Igen, az Oscar-jelölése miatt vettem előre a listán, de sajnos ez is csak amolyan töltelékanyag-film volt az életemben. Jelen esetben sem arról van szó, hogy nézhetetlen, csak egyszerűen bírni kell a stílust.

Felix Van Groeningen rendező munkája egyébként masszívnak tűnik, és a független alkotások között erős darab is lehetne akár, de annak ellenére, hogy mennyire bírom az ilyen drámákat, valami nagyon balul sült el. Vagy csak egyszerűen fellépett a "pandák fogságban nem szaporodnak" szindróma, de inkább más van itt a háttérben. Túl magas volt a countryfaktora, amivel számomra így lényegében odalett a filmélmény is.

Johan Heldenbergh alakítja a férfi főszereplőt, Monroe-t, míg Alabamát Veerle Beatens, és az az igazság, hogy sokkal több értéket találtam kettejük játékában, mint magában a filmben. Hitelesek, merészek és bevállalósak. Nem komálom, ha egy csaj teletetováltatja magát, de Alabama esetében kivételt lehet tenni, hiszen elég ízlésesen, és látszólag nem is funkciómentesen varratta tele magát. Heldenbergh pedig nagyon hasonlított A vadászat egyik szereplőjére, akiket akár össze is köthetnénk, annyira egyformák. Viszont sok helyen funkciómentes és így fölösleges volt a kettejük közti szexjelenet, amiért megint csak kár.

Nem szokásom ilyesmit csinálni, de ez a történet nekem túl fájdalmas volt ahhoz, hogy befejezzem, úgyhogy ezúttal fél távon feladtam. Értékes alkotás, de nem mindenkinek szól, és ezek között ott vagyok én is, ami a pontjain meg is látszik: 6/10.