Shakespeare A vihar című művének filmes feldolgozása csak úgy bővelkedik a csavarokban, például mindjárt a főszereplőt illetően, aki a művel ellentétben egy nő, Prospera. A varázslónő lányával, Mirandával egy szigeten él, ahol egy hajótörés következtében Prosera ellenségei is partot érnek.

Az már biztos, hogy nem egy mindennapi darab, amelyben a romantika valamint a természet is nagy szereppel bír, és ezeket zseniálisan vegyítik nem evilági elemekkel. Elvonták a témát amennyire lehetett, és mondhatni kiválóan szórakoztam mindvégig, ráadásul a színészek teátrális előadásmódjukkal emelik a szórakozásfaktort. Julie Taymor saját forgatókönyvéből rendezett, és az egyik nagy sajnálatos hibája a filmnek, hogy nem volt meg az a bizonyos vonal, ami mentén haladtak, és mivel az eredeti művet nem ismerem, így filmként széthullottnak érzem valamennyire. Bár ha jobban belegondolok, a rendezőnő elég sok szereplőt mozgat egyszerre, és ez is lehetett az egyik kihívás.

Shakespeare fantáziavilága határtalan, és ezt nem semmi módon jelenítette meg a rendezőnő – kérdés, hogy sikerült-e teljes mértékben megvalósítani gondolatait, vagy lett volna még más is. Shakespeare meglehetősen értett hozzá, és mindig is nagyszerűen csűrte-csavarta ezt az egymás ellen hangolást, ami itt tökéletesen visszaköszön, hiszen káosz van. A helyszín és a digitális trükkök már önmagukban vizuális orgiát okoznak, szóval nem is értem, hogy nem figyeltek fel erre. Mondjuk legalább az Akadémia jelölte a Legjobb kosztüm kategóriában, ami nem véletlen, mert ha megnézzük, minden szereplő káprázatosan néz ki, csak hát az Alice Csodaországban elhappolta előle az aranyszobrot.

Rengeteg dolgot képösszemosással és digitális trükkökkel oldottak meg, mégsem éreztem, hogy ne illenének Shakespeare művéhez. Elég nagy szerepet játszanak a felhők, és bejövős volt még Ariel sokszínű felbukkanása, de a vizuális orgiát a hárpia, a pokolkutyák, vagy a vége felé sakktábla okozta. Ez utóbbi bámulatos és elég látvány gazdag, amolyan ütős darab, amit én is szívesen polcra tennék.

Többször éreztem úgy, mintha egy színpompás színházban ülnék grandiózus díszletek közepette, és szívesen elnéznék a jövőben több ilyen jellegű alakítást. Helen Mirrentől már megszokhattuk kiváló játékát, de ezúttal az összes többi színész is csatlakozik hozzá. Köztük a bájos Felicity Jones, aki le sem tagadhatná angol származását, és már első mondata nagy odaadással hagyta el száját, stílusában pedig hasonlít Rose-ra Doctor Who-ból. Ez picit olyan geekessé tette jeleneteit számomra. Reeve Carneyvel (Ferdinánd herceg) nagyszerűen összeillettek, de aki igazán megvett magának, az Ben Whishaw - Arielt elevenítette meg, pompás választás a szerepre. Djimon Hounsou a dühöngő néger rabszolgát játszotta ugyancsak magabiztos odaadással, szintén kedveltem. Mikor először hallottam, hogy Russell Brand is szerepet kapott, el nem bírtam képzelni, hogy mit bízhatnak rá, de tény, hogy sose volt komplett és jelen esetben is ebben a szellemben játssza flúgos karakterét, de néha elvetette a sulykot és átment abszurdba. Ez olyan ő-s volt, kábé, mint akire rájött az öt perc.

Művészfilmnek mondanám, viszont azok közül a könnyebb fajtából való. Nem szánt mélyre, habár eredetileg vígjátéknak írják, bár ez egy relatív fogalom Shakespeare-nél, és inkább mosolyogtam, mint nevettem, de ez utóbbi is befigyelt helyenként. Megfogtak még a szépen megírt dialógusokkal is, de nem is húzom tovább, részemről a 7/10 megy rá, és tényleg kár azért a nagy negatívumért, amit feljebb említek. A végén a stáblistát, és az alatta lévő számot mindenképpen érdemes megvárni.