Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet… amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék. A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe… és azután haza is hozni.

Erről beszélek! Ilyen filmeknek van helye az Oscar-jelöltek között, mint A számolás joga! Ez is egy átlagtörténet, és fura, hogy eddig nem került vászonra. A rendezést véghezvivő Theodore Melfi (St. Vincent) sem az az agyonfoglalkoztatott szakember, pedig… olyasvalamit tett le az asztalra, ami szóval összefoglalva: remekmű. Annyi mindent sűrítettek bele ebbe a filmbe, hogy nem is tudom, mivel kezdjem, egy dolog azonban biztos, mindhárom Oscar-jelölés teljesen jogos, sőt egy picit még kevés is.

Ahhoz, hogy szerethessük ezt a drámát, a nőket egyenrangúként kell kezelnünk, habár ez ma már csak a begyöpösödött férfiaknál nincs így. Ha ez adott, onnantól kezdve nincs baj, hiszen már rögtön az első jelenet annyira feelgood hangulatú, hogy jó érzéssel fogyasztottam a látottakat, pedig eléggé vonakodtam ettől a filmtől, de ez hiba volt. Gyönyörűen meséli el, hogy a '60-as években mennyire nehéz volt afroamerikainak lenni, afroamerikai nőnek meg pláne. Ugyanakkor a hőseinket olyan fából faragták, akik nem ismerik a lehetetlent, és méltósággal viselik, érje őket akár szidás, akár dicséret.

Octavia Spencer ott van a jelöltek között női mellékszereplő kategóriában, Tarjani P. Hensonnak viszont nem jutott hely a női főszereplők között, pedig tippre Meryl Streep tudott volna élni a huszadik jelölése nélkül. A hőshármas harmadik tagját Janelle Monáe játssza, és mindhárman annyira fenségesen adják elő szerepeiket, hogy igazán példaértékű. Mindegyikükről egységesen elmondható, hogy kitesznek magukért, és lehozzák a csillagaikat az égből, miközben valami nagy résztvevőivé válnak, és példaértékű karriert futnak be az egyik legmenőbb amerikai munkahelyen.

Kétségtelen, hogy Kevin Costner szintén tökéletes választásnak mondható a szerepére, és hozza is a tőle megszokott színvonalat, de még Jim Parsons is igazi telitalálat. Akik néztek/nek The Big Bang Theoryt, abszolút egyet fognak érteni velem, hiszen ilyen múlttal ilyen szerepet eljátszani elég vagány dolog. Persze ugyanúgy jó szolgálatot tesz még Kirsten Dunst, Aldis Hodge vagy Glen Powell, de a Luke Cage-ből ismert Mahershala Ali jelenléte is egyértelműen pozitívum, és jól is villogtatja színészi tehetségét.

Lehet érdekessé tenni a számolást? Nyilván ez csak egy film, mégis megszerettették velem a számokat erre a két órára, és lekötöttek egy olyan témával, ami egyébként teljesen hidegen hagy, és untat is. Itt viszont nem éreztem ilyesmit, egyszerűen csak sodródtam az árral, és hipp-hopp elröppent a játékidő, amelyben gyönyörűen el vannak osztva az érdekes jelenetek, így soha nem jutott idő unatkozásra. Gyakran a történetvezetésen bukik meg egy-egy film, ám szerencsére A számolás joga nem esik bele ebbe a gödörbe.

Ahogyan ez a címéből és az előzetesből is kiderül, három főszereplőre fókuszálunk, és mindhármuknál a karrier a fontos, de azért betekintést nyerünk a magánéletükbe is. Átkozottul bírtam azokat a jeleneteket, amikor a NASA épületében valami nagyot vitt véghez Tarjani P. Henson karaktere, aki a szememben felejthetetlenné nőtte ki magát a WC-re futós jeleneteivel, amelyekben egyszerre van jelen a kényszer és a méltóság. Ugye, hogy lehet nem direkt módon is üzenetet közvetíteni? Úgy, hogy a néző ne érezze kényszeresnek az egészet?! Hát naná, csak a megfelelő szakemberekre van szükség.

Szándékosan maradtam spoilermentes, hiszen engem is úgy győzött meg A számolás joga, hogy nem túl sokat tudtam róla, és ha eddig neked is kimaradt, akkor ne tétovázz, mert valami jóról és nemesről maradsz le. Halkan kiemelném még, hogy nagyon jól szuperálnak a film aláfestő zenéi, amelyek egyszerre fokozzák a hangulatot, és teszik fogyaszthatóbbá az adott jelenetet. Mondjuk, ez azért nem meglepő, mert Hans Zimmer, Pharrell Wiliams és Benjamin Wallfisch kollaborációjaként kerekedett ki. Részemről nem is kérdés a stabil 9/10, most pedig jöhet a Holdfény szintén Mahershala Ali-jelenléttel.