Párizs, 1910-et írunk. Pánik uralkodik mindenütt, hiszen egyre nagyobb az árvíz és ráadásul egy szörnyeteg ólálkodik a város falai közt. A rendíthetetlen Maynott rendőrparancsnok és emberei éjt nappallá téve a szörnyre vadásznak, eddig sikertelenül. Úgy tűnik, hogy a Montmartre-i kabaré, a The Rare Bird reflektorfénye nem is lehet olyan rossz hely a rejtőzködésre, ahol egyébként a talpraesett énekesnő, Lucille a sztárattrakció. A nagy kalandba akaratlanul belekeveredik a félénk kaszanova, Emile, és Raoul, a simamodorú kifutófiú. Összefogva a melegszívű kabarésztárral, Lucille-lel, és egy különc tudóssal és annak csupaész majmával, közösen próbálják megmenteni a nem is olyan félelmetes szörnyet, Frank Urat a város kegyetlen rendőrparancsnokától.

Ritkán szoktam szimpatizálni az európai animációs filmekkel, különösen a franciákkal, mert általában megvan a sajátos, azonban kicsit traktáló hangulatuk - mármint számomra. Akadnak kivételek, és ez is várólistán volt már az első bemutatója óta, és nem hiába, mert Bibo Bergeronnak kimondottan fogyasztható végeredményt sikerült prezentálnia, aki rendezett és társírt. Olyan franciásan bohókás hangulatú, és annyi már bizonyos, hogy nem tucat darab, de mindenképpen élvezhető animációs filmnek mondanám, amely úgy használja ki a kategória előnyeit, hogy nem esik túlzásokba. Kevésbé műanyag, és a karakterek sokkal közelebb állnak hozzánk, európai emberekhez. Nyilván néha elviszik magukat, és most sem kimondottan realisztikus emberek a figurák, hanem azért megvan a sajátos rajzfilmes kinézetük, de közelebb állnak a való élethez, mint egy amcsi filmben.

A képi világa eléggé magával ragadó, és nagyon rendben van, amelyet szintén nem mertem remélni, és már-már felér ahhoz a látványvilághoz, amit mondjuk egy DreamWorks kilök magából. Meglehetősen aranyosra sikerültek a karakterek, nagyon jól párosodik hozzájuk a szinkronhang, ég még értelem is szorult beléjük, nem holmi agyhalott történettel jöttek. Nyilván inkább gyerekeknek szól, de szó-szó felnőtt fejjel is simán élvezhető, és nem mondom, hogy tökéletesen, de lekötött erre a másfél órára.

A főszereplőnő mind formailag mind pedig karakterileg egészen megvett magának, főleg azzal a bájjal, amelyet folyamatosan árasztott, és ezt tetézte, amikor száját kinyitotta és elkezdett csodálatosan énekelni. Egy-két éneklős jelenettel többet egyébként nagyon elbírtam volna viselni, mert illett volna a sztorihoz. A többi főszereplő sem rossz, főleg a mumus lett még eredeti, és a főszereplőnő és közötte kialakuló kapcsolatra is egész sok hangsúlyt fektettek.

Apróbb hibák akadtak, vagy csak inkább gyerekeknek szántak egyes részeket, de összességében telis tele volt kalanddal, amivel szintén megleptek, és adott egy jó dinamikát az egésznek. Részemről a 7/10 sima ügy, és ha nem matattam volna néhányszor kétségbeesetten chips után, akár még a nyolcig is felkúszhatott volna.