Amikor négy kívülálló észrevette azt, amit a nagy bankok, a média és a kormány nem akart észrevenni - a gazdaság globális összeomlását –, támadt egy ötletük: A NAGY DOBÁS. Bátor befektetésük a modern pénzügyi világ sötét bugyraiba viszi őket, ahol meg kell kérdőjelezniük mindenkit és mindent.

A február egy igazán grandiózus dobással kezdődik, ugyanis A nagy dobás tökéletes befektetés. Ritkán érzek olyat, hogy a Cinema Cityben elköltött jegyár hasznosan megtérül, de jelen esetben az eddig idiótánál is idiótább vígjátékokkal operáló Adam McKay nem is igazán tudja, hogy mit is vitt véghez valójában. Vagy ennyire sokat számítana, hogy kinek a könyve szolgáltatja az alapokat? Csak, mert ezt Michael Lewis művéből csinálták, akinek korábban két könyvét, a Pénzcsinálót és A szív bajnokait is láthattuk megelevenedni a nagyvásznon, és mindkét adaptáció zseniális lett! Ami pedig McKayt illeti: Tesó-tusa, Ron Burgundy, Taplógáz… és a csávóból most kipattant egy ilyen, mint A nagy dobás, de A Hangya forgatókönyvéhez is volt köze.

Most, hogy végeztem a történelemórával, végképp nem értem, hogy McKaynek hogyan sikerült ennyire feszes tempójú pénzügyi drámát rendeznie, amit egy teljesen más szemszögből közelíti meg a Wall Streetet. Mert, ha Wall Street, akkor ugye Scorsese farkasát elég nehéz felülmúlni, ennek ellenére A nagy dobás épp azért érdekfeszítő, mert mindannyian emlékszünk, és talán sohasem feledjük azt a pénzügyi összeomlást, ami 2007-ben bekövetkezett. Családok milliói mentek tönkre az idióta amerikaiak miatt, akik a szart becsomagolva várták, hogy felrobbanjon a bomba. Illetve nem. Az a legletaglózóbb az, hogy nézed, mennyi faszság történik a bankszektorban, s mennyi buta ember kezében van az életünk… Felháborító!

És, ha felháborító, az jó, mert ha ez az érzés nem bukott volna ki belőlem, akkor A nagy dobás üzenete sem jött volna át tökéletesen. Kihangsúlyoznám, hogy ez a történet mennyire nem az én ízlésemnek megfelelő világban játszódik, mégis lekötött a csomagolásának és a tálalásmódjának hála. Pedig, hozzátenném, hogy féltizenegykor kezdődött a film, és egy munkanap után, kissé megfázva ültem be rá, viszont szenvedni nem volt időm, de még az orrfolyásom is abbamaradt a film idejére. Ilyen az, amikor valami megérint, letaglóz, és sodor magával. Valahol egyébként meg is lep, hogy ennyire őszintén elmesélhették ezt a történetet, és kimondottan bejöttek azok a részek, amikor a főszereplők beszélnek a nézőhöz, vagy amikor a celebek magyarázzák el, hogy mi fán terem az adott szituáció.

A bankárok… Ha ez így volt, márpedig így volt, nem is tudom, hogy hogyan tudnak nyugodt lelkiismerettel lefeküdni minden este. Ja, de: úgy, hogy nekik sincs róla fogalmuk, hogy mi történt, mit csinálnak, és történik meg éppen újra. Évek óta jót nevetek, amikor valaki megpróbál nekem eladni egy hitelt azzal a dumával, hogy "állami garancia". Ez most komoly? És, amikor kifejtem a véleményem, hogy nem hiszek benne, még én vagyok a rossz. Az a helyzet, hogy egy ideje már nem hiszek a mesékben. Próbálom félretenni a személyes érzéseimet, de nem könnyű, szóval váltsunk valami vidámabb témára, a humorra. Egészen sajátos módon jelenik meg a filmben, és ugyan nevet, mosolyog az ember, ugyanakkor tudja, hogy a háttérben sokkal komolyabb dolgok húzódnak. Minden a megvezetésről, az átverésről szól, s arról, hogy néhányan baromi jól járnak mások kárára.

A szereplők egytől egyig maradandó élményt nyújtanak! A nagy dobás azokról a fickókról szól igazán, akik megneszelik a rést a pajzson, és szembe mennek a világgal, és mindenkivel, ebből kifolyólag rendkívüli arcoknak nevezném őket. Gondolok itt első körben a rock zenén keresztül furmányos tetteket véghez vivő Michael Burryre, aki Christian Bale testében született újjá a szó legszorosabb értelmében. Bale egyértelműen az egyik legjobban csillogó tehetség a filmben, de a még inkább háttérbe szorított, és kevesebb játékidőt kapó Brad Pittet is kiemelném, akit sokféleképpen láttunk már, de emlékeim szerint hasonló figurát eddig még nem hozott. Mindketten eszméletlenül jók, de az a helyzet, hogy Steve Carell is egyre inkább megéri a pénzét Hollywoodban. Mellőzi a fajankó vígjátékokat, és ismét megmutatta, hogy mi fán terem normális színésznek lenni.

Hogy a főszereplőknél maradjak, Ryan Gosling is átment egy kisebb átalakuláson a szerep kedvéért, és voltak pillanatok, amikor nem is akartam elhinni, hogy valójában őt látom. Viszont nem ő az egyetlen ilyen színész a filmben, mert itt bizony annyira erős és grandiózus szereplőgárdát válogattak össze, hogy igazándiból ezen a fronton A nagy dobás jóval erősebb a Spotlighttól. A rendező olyan sok szereplőt mozgat egyszerre, harmonikusan, hogy minden kétséget kizárva, ez kemény meló lehetett, de a gyakorlat azt mutatja, hogy működőképes formulát alkalmaztak. Mindeközben olyan színészek tűnnek fel a színen egy-egy kisebb, vagy nagyobb szerep erejéig, hogy többször megleptek, pedig valamilyen szinten tisztában voltam a benne szereplő színészek neveivel.

Persze akkor még a legfontosabbat nem is említettem, hogy mennyire makulátlanul sikerült megalkotni ezt a mocskos és erkölcstelen pénzügyi világot, ami egykoron dög unalmas volt, viszont ezzel a témával, és a benne alkalmazott módszerekkel egy egészen új szörny született meg. A bankok és a felettes szerveik bort isznak, s vizet prédikálnak minden büntetés nélkül. Egy szó, mint száz, nézzétek meg A nagy dobást, ha valaha volt svájci frankos hiteletek, és mostantól nem lesztek megvezethetők. 10/10.