Chris Wolff (Ben Affleck) a világ egyik legjobb könyvelője és kissé autista - kerüli az embereket, magányosan él és nem is vágyik másra. Amikor egy nagy, robotokat tervező gyár könyvelésében furcsa hibák tűnnek fel, természetesen hozzá fordulnak. Ő és a cég egyik munkatársa (Anna Kendrick) hamar új, megmagyarázhatatlan eltérésekre figyel fel, és ez valakinek nagyon nem tetszik. Egy különleges katonai egység leszerelt tisztje megbízást kap, hogy végezzen a párral. Chris és Dana kénytelen együtt bujkálni. De Chris tartogat egy-két meglepetést. Néhány közülük halálos lehet…

Te jó ég, hogyan lehet manapság ennyire sablonos, agyonjáratott sztorival árulni egy igazán odaverős thriller-drámát?! Így utólag elolvasva nagyon gáz, főleg a vége, a bujkálós, és az is, ahogyan a halálosat belekeverték. Csak én érzem a bullshit szagot?! Közben meg… Még jó, hogy nem ez alapján választok manapság célpontot, ugyanis A könyvelő sokkal nagyobb visszhangot érdemelne, mint amilyet valaha fog kapni. Szerencsére az utóbbi időben a megérzéseimre hallgatok, és ezek vagy bejönnek, vagy nem, de valami azt súgta, hogy A könyvelőt nem szabad kihagyni moziban.

Akármennyire hihetetlen, tényleg nem reklámozták agyon Ben Affleck legújabb filmjét, aminek még csak a rendezője sem ugrott be a moziban ülve. Amikor elkezdett kikerekedni, hogy itt bizony nem mellébeszélés van, hanem egy kőkemény, eredeti dráma némi thriller-fűszerrel megszórva, akkor már nagyon fúrta az oldalamat, hogy vajon ki ülhet a gyeplőnél. Hát Gavin O'Connor, aki néhány évvel ezelőtt Warrior - A végső menettel okozott hatalmas meglepetést, és úgy tűnik, hogy a srác azóta rengeteget fejlődött - és nem visszafelé, mint Spielberg ugyebár… Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy a Bill Dubuque által szerzett (A bíró) forgatókönyv egyszerűen izgalmas és mondandókkal teli.

Bubuque barátunk annyira érzi, hogyan kell megfogni egy különc témát, és ezentúl más felfogással fogok kezelni egyes élethelyzeteket is. Nyilván nem lehet minden film ennyire hiteles, de ahhoz képest, hogy az elmúlt években Ben Affleck néhány alkalommal nem olyan helyre tolta be a tehetségét, amit kultiválni tudtam, így nem mondanám, hogy az utóbbi időben annyira csíptem a buráját. Ehhez képest, ő volt a történet első karaktere, akivel szinte azonnal tudtam azonosulni, együtt érezni, és amint kialakul egyfajta empátia, onnantól kezdve nem nehéz megvenni a nézőt. Visszaemlékezve, A bíró esetében pontosan ugyanez volt a helyzet, és még mondtam is a moziban, hogy A bíró tudott hasonlóan mély benyomást tenni rám. Aztán kiderült, hogy azonos az író…

Szóval Ben Affleck. Elmélkedtem rajta egy sort, hogy ehhez a szerephez mennyire kellett odaadóan színészkedni, és arra jutottam, hogy igenis kellett. Igaz, szinte végig komor, egysíkú tekintettel nyűgözött le, de ezt is elő kell tudni adni. Wolff olyan élethelyzetet kapott a forgatókönyvírótól, amelynek köszönhetően nem okozott nehézséget, hogy hihetők is legyenek a tettei - ide értve a sajátos gondolkodásmódját, az akciózásait, és fegyverekkel való bánásmódját. Igen, lehet kételkedni, lehet szkeptikusan hozzáállni, de aki tud egy keveset az autizmusról, el fogja hinni, ami vele történik. Persze kizárt, hogy ne legyen benne egy kis túlzás, de még akár működhet is ilyesmi a valóságban is.

Anna Kendricket elsőre leírtam, aztán gyorsan rájöttem, hogy itt azért ábrázolták annyira esetlenül, mert a történet ezt kívánta meg. Az pedig egyértelmű, hogy színészileg nem ez lesz élete alakítása, mindenesetre a végére már ő sem lógott ki a sorból. A készítőknek olyan szempontból szerencséjük volt, hogy stáb rendkívül erős, hiszen remekel egy sort a filmben J.K. Simmons, Jeffrey Tambor, vagy akár John Lithgow-t is említhetném. Sőt, tovább megyek, még Jon Bernthalt is tudtam kedvelni, és a Punisher és e szerepe után végre már lemosta magáról a Walking Deades vért. Vele kapcsolatban volt egy megérzésem, ami be is igazolódott, ugyanakkor ez semmit sem vett el a film értékéből.

Visszatérve a lényegre, hatalmas előny, hogy a készítők és a stúdió bevállalták az R-es korhatár besorolást, mert így nem kellett finomkodniuk. Mehetett minden úgy, ahogyan azt az adott szituáció megkívánta. A vászonra vitt mesterlövészekkel úgy vagyok egy ideje, hogy a készítőknek igencsak ki kell tenniük magukért, hogy újat mutassanak, de ebben a történetben Ben Affleck karakterének ez mégis sikerült. Fogalmam sincs milyen puskát használt, de amikor a csövet elhagyja a golyó, minden egyes alkalommal olyat ütött, hogy lenyűgöző volt ilyesmit látni. Az a pontosság pedig, amit Wolff képviselt, szintén megdöbbentően jó, egyszerűen nem mindennapos, és ezt kell manapság értékelni. A közelharcok is remekül működtek, meg úgy igazából az egész közeg szépen fel lett építve.

Sajnos az a cirka száz fő, akivel mozizni voltam kénytelen, nem volt méltó erre a filmre. Ezt még egyetlen mondatban muszáj kifejtenem: valóban kerültek a filmbe jól elhelyezett humoros részek, amelyek megértek egy-egy apróbb nevetést, ugyanakkor borzasztóan irritált, amikor a nézők zöme felvihogott egy-egy komolyabb hangvitelű jeleneten, és ez rengeteg mindent elmond róluk. A nagy szerencsém mégis az, hogy A könyvelő annyira a hatása alá tudott keríteni, hogy még ezeket a külső zavaró tényezőket is háttérbe tudtam szorítani. Mivel minden stimmelt, így lazán kiszórom rá a 10/10-et, és az ősz egyik nagy meglepetésfilmje címet is A könyvelő nyerte el nálam.