Miután a francia király három legkiválóbb testőre, Athos, Porthos és Aramis felfedezik, hogy összeesküvés készül az uralkodó hatalmának megdöntésére, megismerkednek a becsvágyó ifjú hőssel, D’Artagnannal, és szárnyuk alá veszik. Négyen együtt aztán minden veszéllyel dacolva igyekeznek meghiúsítani az alantas cselszövést, amely nemcsak a koronát, hanem egész Európa jövőjét fenyegeti.

Kissé vonakodva ültem be erre az újrázásra, de végül csak győzedelmeskedett a kalandvágyam, viszont a kétségeim nem voltak alaptalanok. Nem a szereplők kilétében kételkedtem, hanem úgy az egész megvalósításban. A kaptár-filmekkel már bizonyító Paul W.S. Anderson foglalt helyet a rendezői székben, akivel összességében nem nagyon akadt össze a bajszom, viszont szerintem nem tudta kezelni a 110 perces játékidőt. Valahogy 90 percben ettől jóval izgalmasabb film kerekedhetett volna ki, bár kalandban azért mondhatni így is bővelkedik, csak bizonyos részeknél leül, és olyan súlytalan az egész.

Innovatív vonalon egyértelműen alkottak, de inkább sületlenségnek tudnám bekategorizálni, mint semmint jó húzásoknak. Nézzük az elejétől kezdve. Szóval, amikor abban a bizonyos pincében vannak, és feltör a víz, az valami borzasztóan műanyagként hatott, mindenesetre röhögtem rajta egy jót. Akkor ott van még a léghajós rész, aminél tökre azt éreztem, mintha Jack Sparrow-ék csatáznának a levegőben. Nagyon koppintás szaga volt, de nem ez az egyetlen, amit tudnék kötni A Karib-tenger kalózaihoz, hiszen a legtöbb jelenet azért nagyban hajaz rá. Félreértés ne essék, ettől eltekintve a film egyik legizgalmasabb jelenete a léghajós csata. A kardpárbajok viszont nagyon bejövősek, végig élveztem, fordulatos és izgalmas percekkel csökkenti a játékidőt.

Ahhoz képest, mennyire idegenkedtem tőle, magával a három testőrrel meglepő módon szimpatizáltam, és bírtam mindegyikük karakterét. Matthew Macfadyen (Atosz), Luke Evans (Aramis) és Ray Stevenson (Portosz) alakította a három főszereplőt, tényleg rendben voltak véleményem szerint. Mondhatom, még Orlando Bloomon sem akadtam fenn, pedig köztudottan nem igazán kedvelem. Milla Jovovich hófehéren tündökölt az alkotás fő eyecandyjeként, de az ő esetében nagyon nehéz elvonatkoztatni, sőt konkrétan a játékidő vége felé az egyik jelenetben teljesen úgy nézett ki, mint Alice. Az angol származású Gabriella Wilde szintén egyértelműen a másik eyecandyje a filmnek, és emellett még vele is szimpatizáltam. Logan Lermantől (D'Artagnan) tartottam még valamennyire, de ő is kellemes csalódást keltett bennem, és még nincs húsz éves a fiatalember. Azért ez így nem rossz. A végére hagytam a két legnagyobb kedvencemet Jovovich mellett - az egyik Christoph Waltz, aki meglehetősen keveset szerepelt, és amolyan jelentéktelennek is éreztem karakterét, pedig színészileg tudjuk, hogy ott van a szeren. És akkor végül Mads Mikelson nevét írom még le ide, aki köztudottan jól hozza a rosszfiút, és itt szintén imponáló hatást keltett. Bár minden filmben tudna legalább ennyit a badguy, engem tutira meggyőzött.

A 3D? Na, az totál szükségtelen. 2D-ben néztük a filmet, amit fontos leszögeznem, és néhány alkalommal éreztem, hogy ezt 3D-re hegyezték ki, viszont egyébként teljesen elégedett vagyok a hagyományos változattal is. Így hogy a filmért annyira nem rajongok, valahogy nem tudnám elképzelni, hogy még a szemüveg is hátráltasson.

Először elég sok dolognál húztam a szám, de a végére egészen tetszettek a látottak, szóval egy halvány 6/10-et elbír, de mostanság tuti nem szeretnék vele újra találkozni.