Sharont (Susan Sarandon), az egykori Weather Underground mozgalom aktivistáját váratlanul őrizetbe veszik egy harminc évvel korábban elkövetett bankrablásban való részvételért. Ben (Shia Labeuof) ambiciózus riporter lévén kiugró lehetőséget lát a letartóztatott nő sztorijában, így nyomozni kezd a mozgalom egykori aktivistái után. Így fedi fel Jimet, a lányát egyedül nevelő ügyvédet, (Robert Redford) akit a bankrablásban életét vesztett biztonsági őr megölésével vádolnak, ám a hatóságoknak azóta sem sikerült kézre keríteniük. Jim a hírekből értesülve Sharon letartóztatásról, úgy dönt, hogy saját és lánya épségének érdekében felkutatja egykori szeretőjét és aktivistatársát, Mimit (Julie Christi). Az agresszív újságíróval és az FBI-jal a nyomában kénytelen felkutatni ország különböző pontjain élő egykori társait, hogy segítségükkel rátaláljon Mimire, aki egyszer és mindenkorra tisztázhatja az őt ért vádak alól.

Robert Redford tavalyi politikai thrillerje még csak most jutott el a hazai mozikba. Ősszel Velence után Torontóban került elsőként a nézők elé, és emlékszem, hogy mennyire nagyon kíváncsian vártam, hogy mit hoz ki ebből a témából, amelyben elvileg már rég jártas. Már nem ez az első Redford-film, amivel nem tudtam tökéletes szinkronba kerülni, és igazándiból nem rajongok a rendezéseiért, de még csak arra sem tudtam rájönni eddigi pályafutásom során, hogy mi velük a célja. Merthogy A cinkos, és a Gyávák és hősök (Lions for Lambs) is nyújtott egy bizonyos élményt, és A hallgatás szabályával is hasonló a helyzet, bár A cinkossal így utólag jó fej voltam, és a pontokat illetően inkább ennek nevezhető a kistestvérének.

Egy azonban biztos, hogy nem egy kapkodó idegbeteg alkotásról van szó, hanem inkább a fesztiválos hangulat veszi át az uralkodást, a történet szálai pedig halálos nyugalomban bontakoznak ki. Az események borzasztó lassan indulnak be, viszont az utolsó félórára már teljesen élvezhetővé vált, de akkor már igen nehéz kárpótolni a nézőt az elmúlt másfél óráért. Szóval az élmény közel sem pozitív, inkább a sok-sok unatkozással telő perc jut eszembe így visszaemlékezve rá.

Ennek ellenére már az elejétől fogva, sorra bukkannak elő a nevesebbnél nevesebb színészek - gondolok itt Nick Nolte-ra, Chris Cooperre, Terrence Howardra, Stanley Tuccira, Richard Jenkinsre, Anna Kendrickre, Brendan Gleesonra, Brit Marlingra, Sam Elliottra, Stephen Rootra, vagy Jackie Evanchora -, és közben hiába érződik a filmen, hogy minőségi, és hiába hozza ki magából mindenki a maximumot, egyszerűen nem több egy unalmas pillanatokkal telített politikai drámánál. Annak örülök, Shia LaBeouf komolyabb szerepekben is kipróbálja magát, bár még van hová fejlődnie, mert hiába jó, amit csinál, még nem húzható rá a remek jelző. Robert Redford hú, de megöregedett, viszont jól boldogul a kettős karakterével, és mindig szívesen néztem azokat a jeleneteket, amikor ő szerepelt. Susan Sarandon is egyre több szerepet vállal mostanság, és hasonló csónakban evez, mint Redford.

Végig a nyomozós szál kapja a fő hangsúlyt, ami kevéssé érdekes, és itt elbukik az egész történet, de még majdnem az egész film is. Rengeteg a párbeszéd, és sokszor telik azzal az idő, hogy az éppen porondon lévő színész mered a semmibe, mindez pedig főként fesztiválos drámákra jellemző, mélyre nyúló, monoton jellegű zenével aláfestve.

Nem egyszer gyönyörködtem a szép tájakban, ugyanis a fényképezés nagyon minőségi, sokszor ez nyújtott vigaszt, amikor nem tudtam mihez kezdeni magammal. Nem rossz ez, viszont kimondottan egyszer nézős, de ha kimarad, sem maradsz le semmiről. A 6/10-ért az utolsó félóra dolgozott meg, és összességében így utólag nem rossz ez, de filmnézés közben eléggé eluralkodott az unalomfaktor.