Beatrice Prior (Shailene Woodley) a nem túl távoli Chicagóban él, ahol a társadalom öt csoportra tagolódik, melynek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Az emberek rájöttek, hogy a világban dúló háborúkért nem politikai ideológia, vagy vallási meggyőződés, hanem a személyiségben rejlő rosszra való hajlam okolható. A csoportok célja, hogy az emberekből kiirtsák azokat a tulajdonságokat, amik előidézhetnek egy újabb konfliktust. Az év egy bizonyos napján a 16 éveseknek el kell dönteniük, hova akarnak tarozni: a Bátrakhoz, az Őszintékhez, az Önfeláldozókhoz, a Barátságosakhoz, vagy a Műveltekhez. Egyetlen döntés, amely örökre megváltoztathatja sorsukat. Beatrice a vizsga során szembesül különleges képességével: az Elfajzottak közé tartozik, akik egyetlen csoportba sem sorolhatóak. Egy szabályok uralta világban azonban ez a legveszélyesebb dolog, ami egy fiatallal történhet: ha kitudódik, az egyet jelent a halállal. A több hetes beavatása során számos félelmével, gyengeségével kell szembesülnie a fiatal lánynak, miközben titkolnia kell valódi kilétét. Amikor rájön, hogy az Elfajzottakat végleg ki akarják iktatni, olyan tettre szánja el magát, amely mindenki számára meglepetést okoz.

Remek, A beavatott hivatalos sztorija legalább annyira hosszú, mint amennyinek a 139 perces játékidő érződik. Régóta érett már, és hónapok óta tologattam a megnézését, de most az ünnepek alatt sikerült rá időt szakítani. Az elején abszolút olyan érzésem volt, mint manapság a legtöbb tiniregény adaptáció esetében: nem mutat újat, ugyanazokat az utakat járja, csak másképp, de nem eléggé egyedi módon. Sajnos ez meg is pecsételte valamennyire a sorsát, és félóra tájékán az álommanó is befigyelt, de nem sokkal később felébredtem, és egészen újabb félórára le bírtak kötni az elém rakott mozgóképsorokkal. Hogy mi a baj ezzel? Az, hogy kora este néztem, nem pedig tízkor kezdtem hozzá.

Szerintem Neil Burger rendező sem tudta, hogy mibe vágja a fejszéjét, és az a véleményem, hogy ezért nem vállalta a folytatást, mert végül a végeredmény számára sem lehetett teljes mértékben elfogadható. Persze ezer más oka is lehet, és ez most lényegtelen is. Annyi alapján, amit láttam belőle, A beavatott rendezés szempontjából tetszett, mert érződött rajta, hogyha nem is vérprofi módon, de azért össze van rakva, ellenben sokszor azon kaptam magam, hogy a feljebb írtak fényében nem kapok semmi újat, és csak kavargatjuk azt a bizonyosat a homokozóban.

A tét akkor növekedett kissé, amikor Kate Winslet feltűnt a színen, pedig pont ő volt az, akitől semmit sem vártam, ehhez képest kellemes csalódást okozott, és jól esett vele találkozni a képernyőn. Shailene Woodley pedig lényegében Jennifer Lawrence ikertestvére, vagyis mindkettejüknek megvan a maguk franchise-a, de mégis többet tudnak felmutatni, mint a Twilight Sagában szerencsétlenkedő Kristen Stewart. Amúgy bírtam őt, és Theo James is jó alak, de Ashley Judd mindent vitt. Fura módon még Jai Courtneyvel sem volt bajom, Miles Teller pedig egy az egyben meglepett. A fene sem emlékezett rá, hogy ő is jelen lesz. Ami a hölgyeket illeti a továbbiakban, mind Maggie Q, mint pedig Zoe Kravitz kedvelendő arcok, akik jó karaktert kaptak.

Tehát mondhatni tetszett, de sok jelenet helyett inkább a szemhéjamat választottam belülről, mert az valahogy vonzóbbnak bizonyult. A látványvilág helytálló, de ez manapság már nem kiváltság Hollywoodban. Pontjait tekintve, amit láttam, a 6/10-es szintet ütötte meg azok fényében, hogy néha be-bealudtam. Ezek után természetesen nem rohanok moziba, hogy csekkoljam a folytatást.