Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a filmnews vendégíróját, V. B.-t, akiről röviden annyit kell tudni, hogy tizenhat éves, és a filmnews-inkubátorprogram első felfedezettje. Néhány nappal ezelőtt már olvashattátok az én véleményem az anyám! című megosztó alkotásról, most az ő szavainak adnám át a szót!

A 14. Jameson CineFest utolsóként bejelentett, ám annál nagyobb ovációval fogadott versenyfilmje a Darren Aronofsky által rendezett mother!. Az internet egyelőre attól hangos, hogy a rendező, és a főszereplő Jennifer Lawrence a forgatáson jött össze, de azt hiszem, a magyar premier (okt. 19.) után lesz bőven miről beszélni ezen kívül is.

Vannak filmek, amiket jobb úgy nézni, hogy a címén kívül nem sokat tudunk róla, így megmarad a meglepetés-élmény. Nos, ez a film is ilyen, szerencsére az előzetesből sem sok minden derül ki a cselekménnyel kapcsolatban, de én azért lelövöm a poént, szóval tovább olvasni csak saját felelősségre ajánlott!

Adott egy nagy ház a semmi közepén, ahol nyugalomban éldegél egy idősödő író (Javier Bardem) fiatal feleségével (Jennifer Lawrence). Egy nap váratlan vendég érkezik egy orvos (Ed Harris) személyében, akihez hamarosan felesége (Michelle Pfeiffer) is csatlakozik. A hívatlan vendégek furcsán viselkednek, a ház ura azonban mégis szívesen látja őket.

A feleségével már más a helyzet. Nem elég, hogy a korábban leégett és általa felújított házat, valamint alapvető illemtani szabályokat sem tisztelő házaspár felforgatja megszokott életüket, furcsa látomások és hirtelen támadt rosszullétek is gyötrik. Az orvos bevallja férjének, hogy nagy rajongója, de halálos beteg, utolsó napjait pedig bálványozott írójával szeretné tölteni. Gondolná az ember, hogy végre itt a bonyodalom: hogy tud együtt élni a két idegen házaspár, míg a beteg él, de korántsem ilyen egyszerű a történet, lesz itt még bőven egyéb fordulat, amik egy hatalmas allegóriává varázsolják az egész alkotást.

Érdekes megfigyelni ezt a beteg-orvos párhuzamot. Nem megszokott beteg orvost látni, eléggé paradoxon. Az orvosok sem mindenhatók, ők is megbetegednek, és ugyanolyan gyengévé válnak, mint pácienseik.

Visszatérve a történethez, megjelenik a házaspár két fia, és családi vita tör ki, ami durva verekedésbe fullad. A ház berendezésén kívül az egyik fiú is súlyosan sérül, olyannyira, hogy meghal. Az eseten mindenki rendesen meglepődik, de leginkább a nő, akivel az eset után egyre furcsább dolgok történnek. Az író felajánlja a gyászoló szülőknek, hogy házukban búcsúzzanak el fiuktól néhány családtag és barát társaságában. Feleségének már nagyon nem tetszik a dolog, de mivel férje meg sem kérdezte őt, nem tud mit tenni, elviseli az egyre sokasodó embertömeget. Na, itt értem el arra a pontra, hogy rájöjjek, ez nem egy teljesen realisztikus cselekmény. A betolakodók nem csak egyszerűen neveletlenek, így ráülnek a bútorokra, bemennek minden helyiségbe, stb., hanem a teljes gátlástalanságot testesítik meg, pl. elkezdik átfesteni a szobákat és tárgyakat lopnak el. A ház asszonya kiborul, kissé temperamentumosan kitessékeli a gyásznépet, majd férjét is kérdőre vonja a történtek miatt.  A végeredményt persze sejthetjük, másnap reggel, a már kicsit sem dühös feleség hipp-hopp bejelenti, hogy terhes. Itt fogtam először nagyon a fejem, legjobb tudásom szerint ennyire hamar azért nem derül ki, ha valaki gyereket vár, de hogy ezt Jen mekkora meggyőződéssel és halálbiztossággal állítja, az már végképp mindfuck. Az pedig, hogy erre a hírre az örömapa milyen fejet vág, szavakkal le nem írható, inkább csak megmutatom.

Ugrunk egyet az időben, a baba majdnem megszületik, az író pedig végre befejezte a könyvét. Egy tipikus író-feleség romantikus jelenetben megmutatja a művet kedvesének, de hamar összetörik az idilli kép. Csörög a telefon, a kiadó az, egy csapásra kiderül, hogy közel sem élete párja olvasta el először a kéziratot. Talán ez az a pont, ahol a nőben is végképp tudatosul, férje semmibe veszi őt, ám ennek ellenére együtt örül vele. Az összes példány eladása alkalmából ünnepi vacsorát készít, de ebbe is belerondítanak, ezúttal az őrült rajongók.

Ha eddig nem, itt aztán végképp elszabadul a pokol, de csak szépen fokozatosan. Azt hiszem, ez a legjobban felépített rész az egész filmben, bár nekem a nagy egész is kiegyensúlyozott volt, jó ritmusban haladt a cselekmény. Először csak csendes autogramosztogatás zajlik, a végére pedig olyan szintű káoszba fullad a rajongás, hogy újabb falfestéstől kezdve lövöldözésen és robbanásokon át testrészek leszakadásáig minden van. Az a legszebb az egészben, hogy a feleségét eddig is teljesen elhanyagoló írót most már az sem érdekli, hogy a terhes nőt majdnem agyontapossák. Élvezi az esztelen, vak rajongást, semmi sem létezik számára ezen kívül. Csak a szülés megindulása téríti kicsit magához, a baba a körülmények ellenére épségben meg is születik. A további eseményeket nem írom le, maradjon valami meglepetés is, de a végkifejlettől szerintem mindenkiben megáll egy kicsit az ütő.

És végre elérkeztünk a nagy kérdéshez: mégis miről szólt ez a film? Szeretetről? Művészi szabadságról illetve önzésről? Elfogadásról? Önzetlenségről? Vallási fanatizmusról? A nők elnyomásáról és kihasználásáról? Mindegyikről egyszerre, de mégsem a témákat külön-külön az arcunkba erőszakolva. Mint már mondtam, a film egy hatalmas allegória, rengeteg kérdést vet fel, és csak keveset válaszol meg, éppen ettől lesz elgondolkodtató. Minden apró részletnek saját metaforikus jelentése van. Számomra a legszembeötlőbb az volt, hogy a karakterek még a stáblistában sincsenek nevesítve. Azon kívül, hogy így néha igen körülményes volt megfogalmazni, kiről is beszélek, volt ennek egy fontos üzenete. A felnagyított tulajdonságok mindenkiben ott bujkálnak, bárki kerülhet a főszereplők helyébe, sőt szerintem valamilyen szinten minden emberben ott van ez a fajta önzés.  Fontos metafora még a nő otthonteremtő szerepe a férfi számára, vagy a ház, mint a lélek szimbóluma.

Ez szoros kapcsolatban áll látomásaival, amikor is saját szívét látja szépen lassan elhamvadni a ház lerongálódásával egyenes arányban. Az utolsó előtti jelenet tartogat egy nem túl váratlan, de azért mégis megdöbbentő fordulatot. Gondolhatnánk, hogy a feleségnek elege van abból, hogy férje gátlástalanul kihasználja, és a történtek után minimum elhagyja, és még a következő mondat is elhangzik: „Te nem is belém vagy szerelmes, hanem abba, hogy én ennyire szeretlek téged.” A súlyos helyzetértékelés ellenére azonban mindvégig kitart férje mellett. És pótolható-e ez a szeretet, az áldozat? A film szerint igen. Kegyetlen üzenet ez női szemmel nézve. Akármit csinálhatsz, megadhatsz mindent, ami kell, feláldozhatsz mindent, ami fontos számodra, akár meg is halhatsz. Akkor is pótolható leszel egy olyan valaki számára, aki nem téged, hanem azt a tényt szereti, hogy valaki mindenre képes érte.

Összefoglalva szerintem egy nagyon átgondolt, mély mondanivalójú, ám mégis mindennapi problémákat feszegető alkotást láthatunk októbertől a mozikban kitűnő színészi játékkal és szép képi világgal. Kétség kívül ez lesz az év egyik legmegosztóbb filmje, de mint kiderült, nekem pozitív irányba billent a mérleg. Mindenkinek jó mozizást és tépelődést kívánok!

Ui.: Mivel első írás, kérnék mindenkit, hogy csak építő jellegű kritikákkal álljon elő, és vegyetek figyelembe minden más körülményt is. Köszönöm! (a szerk.)