A második világháború véget ért. A dán hadsereg egy csapat fiatal német hadifoglyot gyilkos feladat elé állít: taposóaknákat kell hatástalanítaniuk a dán partok mentén. Kiképzést nem kapnak és a srácok hamarosan rájönnek, hogy a háború korántsem ért véget. Az igaz történeten alapuló film fényt derít a háború utáni idők egyik tragikus pillanatára.

Hogy miért rajongok a fesztiválos filmekért?! Azért, mert A homok alatt is egy olyan háborús film, amelyet nem kellett sehonnan adaptálni, hacsak nem a való életből. Martin Zandvliet (Tapsvihar) műve úgy foglalkozik a témával, hogy közben pattanásig feszíti a néző idegeit. Fura, vagy sem, de úgy adtam esélyt ennek a drámának, hogy még a szinopszisát sem ismertem. Láttunk már különféle bombahatástalanítós filmeket, viszont ez más, mert itt megszámlálhatatlan mennyiségű taposóaknáról van szó, de nézzük bővebben.

Kezdem az elején, hogy számomra az alaptémát adó körülmények is ismeretlenek voltak, így nekem minden, amit elém tettek, új volt. Nem lehet mást mondani, minthogy a háború kegyetlen - mindegy, hogy honnan nézzük, a gyengéket megtöri, odavesznek, az erősek pedig uralomra törnek, de legalábbis kevésbé töri meg őket ez a sok szörnyűség. Már a nyitójelenet is meghökkentően brutális, amikor Roland Møller karaktere, Carl Rasmussen törzsőrmester megjelenik, és a szó szoros értelmében elkezdi sanyargatni az ellenséget. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy Carl egy dán katona, mégis úgy viselkedett, mint a németek abban az időben. Senkit és semmit nem tiszteltek, csakhogy megfeleljenek a parancsban foglaltaknak.

Roland Møller erős kiállású, jó fizikummal megáldott színész, aki minden körülmények között tekintélyt parancsol jelenlétével. Egy kicsit Hans Landát idézte eleinte, aztán rájöttem, hogy az igazi Landa egy sátorban bujkál puhány módjára. Őt pedig nem más játssza, mint Mikkel Boe Følsgaard, habár Landa pont rossz hasonlat ebben a formában, mert Moller és Folsgaard karaktere közösen teszik ki Landát. Moller alakítása annyira átütő, hogyha kicsit feltolom a naiv szemüveget, akár azt is mondhatnám mindenféle túlzás nélkül, hogy úgy viselkedett és játszott, mintha visszautaztunk volna az időben 1945-be, és ezek a képsorokat ott rögzítették volna.

Az igazán nagy kegyetlenség mégis az, hogy gyerekkel végeztették el a piszkos munkát, avagy megmutatják, hogy a dánok hogyan képezték ki, és kényszerítették a német tinédzser foglyokat taposóaknák felszedésére, hatástalanítására. Nyilván itt lehetne azzal jönni, hogyha a németek le tudtak lenni sok tízezer taposóaknát, akkor az eltakarítás is az ő dolguk. Ja, ez igaz, csak nem a gyerekeké… Itt konkrétan tizenéves fiúkról van szó, akik, ha lerobbantják valamelyik végtagjukat, akkor az anyjukért kiáltva sírnak. Szörnyű dolgokat láthatunk a szokásos naturalista skandináv megvalósításban, és mindent borzasztóan őszintén mesélnek el.

A németek a háborúban iszonyú drasztikusan léptek fel, gondolatom szerint ők voltak a legmegtorlóbbak - gondoljunk csak a nácikra. Úgy beszéltek mindenkivel, mint a kutyákkal, ami valahol érthető, de sokszor túllépték azt a bizonyos határt a "parancsra tettem" jeligére hivatkozva. Ezt azért részletezem ennyire, mert Moller karaktere a film elején olyan, mint egy rossz német. Erőszakos, könyörtelen, és embertelen, de a háború mindenkit próbára tesz, még az ő keménykötésű, jó kiállású karakterét is. Csodás látni ebben a zord és könyörtelen közegben, hogy van, akibe szorult némi humanitás.

Léleksimogató, felüdülést hozó pillanatok sorozata, amikor a törzsőrmester szíve megesik a fiúkon, és az éheztetés helyett élelmet lop nekik, ezzel kockára téve a saját pozícióját. Azokat a jeleneteket is imádtam, amikor szabad napjuk volt, és a már megtisztított tengerparton fociztak, jól érezték magukat. Lényegében csupán csak élték az életet. A fiatal németeket életre keltő színészek játéka élethűen köszön vissza a vásznon, és tényleg olyan, mintha visszautaztunk volna az időben, és azt látnánk, ami akkor volt, csak épp kristálytiszta képpel.

Mivel nagyjából hasonló kiskölyök voltam annak idején, nem volt nehéz azonosulnom a két német kölykökkel, és nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik oldalon jobb állni. Ezzel dilemma elé is állítottak, és azt gondolom, hogy a törzsőrmester cselekedeteinek hála pártatlan is tudtam maradni még a végére is. Érdemes megfigyelni, ahogyan a törzsőrmester szíve meglágyul, és hiába nincs nagy filmes múltja, tökéletes játékot láthatunk tőle, amelyet végig öröm nézni. Ő vezeti a hatástalanító egységet, a német fiúkat, akik szintén nagyon erős színészi teljesítményt nyújtanak, és abszolút hiteles mindegyikük. Egyes szituációkban, ahol magas a tét az élet és a halál között, eszményi módon egyszerre ül ki az arcukra a rettegés, a félelem és a halálérzet.

A helyszíneket is imádtam. Főként egy partszakaszon játszódik a cselekmény, viszont mivel északi országról beszélünk - történetesen Dániáról - így látványvilágban sem szenvedünk hiányt. Belegondolni is szörnyű érzés, hogy mi lapulhat a homok fedte tengerpart alatt. Élet, halál és határtalan bizonytalanság. Amikor ezeken a helyszíneken pásztázott a kamera, folyamatosan ez járt az eszemben, hogy mennyire gyönyörű, és mennyire halálos is lehet. Alapvetően azt gondoltam, amikor a film eljutott a háromnegyedéig, hogy már nem fognak tudni újat mutatni, ekkor már kezdett bennem biztossá válni a kilences pontszám, de a képlet nem ilyen egyszerű.

A skandinávok mindig képesek emelni a tétet filmjeikben. Jelen esetben is így volt, aztán utána előrántották a tarsolyukból a kislányos jelenetet, majd azt még, és még tudták fokozni. Mi ez, ha nem zsenialitás?! És igen, ezért is kellene több skandináv filmet-sorozatot néznem, mert van bennük potenciál, nem digitális utómunkával veszik meg a nézőt, hanem valódi filmes húzásokkal. 10/10.