12 év után egy író hazatér szülővárosába, hogy bejelentse családjának: haldoklik. Az évek hosszú során át felgyűlt harag azonban újraírja a tervezett forgatókönyvet. A magányosság és kétely táplálta viták és veszekedések közepette hiábavaló minden kísérlet arra, hogy az egymásra odafigyelni és egymást szeretni képtelen emberekből valamiféle empátiát lehessen kicsikarni.

A CineFest történetében ez már a harmadik Xavier Dolan-film, és vétek lett volna kihagyni! A huszonhét éves kanadai rendező alkotása Cannes-ban debütált, és egy nagyon komoly témát taglaló művészfilmről beszélünk, ami ezerféleképpen értelmezhető, de a címével is ugyanez a helyzet. Valahogy egy kicsit mást vártam, ugyanakkor komolyabb elvárások nélkül ültem be a minap az Ez csak a világ vége vetítésére, és az is önmagáért beszél, hogy teltházas előadással indult el a produkció.

Ez a dráma egy hatalmas családi perpatvar, egy érzelmekkel teli konfliktus, amelynek mondanivalója mindenkinél másképp ér célba. Dolan tavalyelőtt a Mommyval mutatta meg, mi fán terem a művészet, és úgy tűnik, hogy a témái nem apadnak. Csütörtök este érdekes módon két nagyon hasonló film került vászonra - az egyik ez volt, a másik pedig az Ernelláék Farkaséknál. Mindkét alkotás családközpontú, és konfliktusait helyezi a középpontba. Dolan tökéletesen keverte az érzelmeket, és a francia nyelv sem volt zavaró még számomra sem, sőt, igazából jót is tett.

Szerintem minden családban akad egy olyasvalaki, aki eltávolodik a többiektől, és hazalátogatása során nem feltétlenül a szép emlékek törnek utat maguknak. Ezek nyilván veszekedéseket szülnek, és az a helyzet, hogy a franciák tudnak civakodni. Nathalie Baye alakítja az anyát, akinek talán a legnehezebb kezelni ezt a szituációt, viszont a sajátos stílusának köszönhetően talán könnyebben fel tudta dolgozni, hogy ilyen élethelyzetbe került. Szörnyű lehet látni, s átélni még inkább, ahogyan a saját gyerekeid marják egymást.

Vincent Cassel nagyobb szerepet kapott, mint azt gondoltam, és nem ez lesz tőle a kedvenc karakterem, ugyanakkor színészileg csúcsra járatta a tehetségét. Dolan drámája olyan, hogyha a néző akarja, akkor mindenkit megtud érteni, elég csak belegondolni, hogy bárki kerülhet hasonló helyzetbe. A franciákra jellemző vehemencia Léa Seydoux játékának köszönhetően is remekül visszaköszön, és valahol tisztelem-becsülöm mindnyájukat azért, hogy szókimondóak. Lehet, hogy fájdalmasabb az őszinteség, mint a szőnyeg alá seprés, de sokkal célravezetőbb, és lelkileg is könnyebbé teszi az ember életét.

Azt hiszem, a szereplők közül a legkényelmetlenebb helyzetben Marion Cotillard karaktere volt, hiszen családtag is, nem is, ott is van, de nem mer igazán beleszólni a dolgokba, hiszen valahol mégiscsak kívülálló. Cotillardtól is gyönyörű játékot láthatunk, ha nem egy fiktív történetről beszélnénk, senki sem mondaná meg, hogy ő valójában nem tagja ennek a családnak. Kétségtelen, hogy Louis a legérdekesebb egyéniség mindegyikük közül - őt Gaspard Ulliel kelti életre. Elég sok makrót kapunk róla - és a többi szereplőről is -, ráadásul annyira kifinomult és érzéki alakítást produkál, hogy engem kilóra megvett játékával.

Ahogyan a cím, Louis esete is többféleképpen felfogható. Például ott van az a rejtélyes telefonhívás, amelyből nem derül ki, hogy egy nővel, vagy férfival beszél. Hogy spoilermentes maradjak, nem mennék bele a részletekbe. És hát ugye a legfontosabb, hogy amiért Louis hazalátogat a családjához, hogy bejelentsen egy szomorú hírt, amire sor sem kerül, mert az a rövid idő, amit otthon tölt, annyira idegen és kirekesztő érzés számára, hogy lehetősége sem nyílik arra, hogy bensőséges dolgokról kommunikáljon a többiekkel. Ahogyan azt már megszokhattuk a kanadai rendezőtől, ebben a művében is tapasztalt, erős színészek szerepelnek, hogy minél átütőbben adják vissza a cselekménybe szőtt érzelemtölteteket.

Alapvetően nem szeretem az olyan filmeket, amihez a franciáknak közük van, mert gyakran szenvedősek. Most nyilván főleg drámákra céloztam, de tény, hogy van egy sajátos stílusuk, amelynek köszönhetően nem épp a könnyen fogyaszthatóságukról híresek. Szerencsére jelen esetben ez a faktor nagyon alacsony, sőt, már-már nincs is, de amondó vagyok, hogy akik szerették a rendező korábbi filmjeit, ez sem fog csalódást okozni. Mindenesetre arra érdemes felkészülni, hogy az érzelmek kendőzetlenül törnek elő a szereplőkből.

Ez csak a világ vége. Azért rettentően lényeges a cím sokoldalúsága, mert sok szemszögből is figyelembe kell vennünk az eseményeket, és mindenkire másképp hat ki, mindenki másképp fogja fel, másképp dolgozza fel. Emberek vagyunk, de nem egyformák. Ezért is zseniális ez a művészfilm, arról már csak halkan beszélek, hogy brutálisan tiszta és gyönyörű képei vannak. Emellett felfoghatatlanul csodálatosra sikerültek a zenékkel átitatott jelenetek, amelyek teljes szinkronba kerültek a történet aktuális darabkájával, és oldották a feszessé váló hangulatot, vagy fokozták a film nyújtotta élményt. A felcsendült zenéket kötelező jellegűen muszáj beszereznem.

Értékelem, amikor valami elgondolkodtat, több megoldást és elméletet felkínál. Egy kicsit még mindig a hatása alatt vagyok, de annyi szent, hogy fantasztikusan kezeli ezt a súlyos témát. Az olyan embereket, mint Dolan, csodabogárnak nevezzük, mert az életkora nem feltétlenül tenné lehetővé, hogy ilyen filmek szülessenek tőle. Gyorsan elrepült a játékidő, szerettem a látottakat, még ha nem is kellemes pillanatokkal teli volt, mindenesetre tanulságos is tudott lenni. Nagyon stabil, egy hajszálnyira a maximálistól: 9/10.