1970 decemberében a rock 'n roll királya (Michael Shannon) hirtelen megjelent a Fehér Ház kapujában azzal, hogy találkozni akar a világ legbefolyásosabb emberével, Nixon elnökkel (Kevin Spacey). Íme a Nemzeti Levéltár legkeresettebb fotójának története - kendőzetlenül és végtelenül viccesen elmesélve.

Ha nem láttatok mostanság halálosan vicces, és laza humorú komédiát, akkor valahogyan pótolnotok kell a közeljövőben az Elvis és Nixont, ugyanis Liza Johnson (Hateship Loveship) filmje végtelenül jó kedélyű, és borzasztóan jól szórakoztat. Számomra tegnap este ezzel a történelmi komédiával nyílt meg a 2016-os CineFest, és az az álláspontom, hogy soha rosszabb kezdést! Vígjáték, dráma, történelmi film - manapság bármire rá lehet aggatni bármilyen címkéket, teljesen mindegy, hogy milyen maga a végtermék. Viszont nem, az Elvis és Nixon nem egy mondvacsinált komédia, hiába van jelen valamilyen formában a politika, itt nem ez a lényeg!

Valahol kegyetlennek tartom a sorstól azt, hogy ez a film még nem kapott sehol semmilyen díjat. Nem azt mondom, hogy agyon kellene szórni különféle elismerésekkel, de azért illene kiemelni a tucatfilmek sorából, mert ez többre hivatott! Liza Johnson rendezőnő alkotásában úgy jelenik meg a politika, hogy az nem fáj, habár az is tény, hogy a reflektorfény nem erre irányul, hanem konkrétan Elvis és Nixon találkozására, amelyért elég rendesen megdolgozik A Király.

Nem vagyok Elvis Presley rajongó, ugyanakkor ez a komédia tökéletesen megmutatja azt is, hogy abban az időszakban mennyire népszerű egyéniség volt Presley. Amikor megjelent valahol, akkor a nőneműek egyetlen pillanat alatt teherbe estek, de a férfiak is alig jutottak szóhoz, és keresték a megfelelő szavakat, hogy megszólíthassák A Királyt. A hab a tortán Michael Shannon, Elvis megformálója a vásznon, és szinte leírhatatlan, hogy színészileg ismételten mit vitt véghez… Meg is találtam a megfelelő jelzőt rá: Király.

Kevin Spaceyt sem kell félteni, Frank Underwoodként évadok óta fürdik a politika mocskában, és nem gondoltam volna, hogy ilyet írok, de Nixon egy egészen kedvelhető figurává válik a történet végére. Durva jelenetek szemtanúi lehetünk, amikor a két Király találkozik, a szarkasztikus részek pedig mindent megkoronáznak, habár ezt főként Elvis húzásainak köszönhetjük, aki nagyjából mindenre fittyet hányt, ugyanakkor nem esett nehezére valamennyire komolyan venni ezt az egész találkozót. Visszatérve Spaceyre, bámulatos színészi-, és testjátékot láthatunk tőle, amit szintén látni kell, s lehet rajta csodálkozni!

Az első hidegzuhany akkor ért, amikor megláttam a harminc évvel ezelőtti Tom Hankset, majd fél perccel később kiderült, hogy Colin Hanks nem más, mint Tom Hanks fia. Több filmben láttam már, de ezzel az arcával még sohasem találkoztam. Nyilván színészileg nem okoz csalódást, benne van a vérében a téma. Aztán ott van még az agyonhajazott Alex Pettyfer, aki szintén mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, illetve Johnny Knoxville is szerepel a filmben, és nem fogjátok elhinni, de ő egy szellem, aki igazából nem is Johnny Knoxville. Eszméletlen jól tolta a mellékvágányon, de nyilván nem ő kapta a nagyobb teret, illetve színészileg sohasem volt vele gond. Illetve Evan Peters neve az IMDb-t bogarászva szintén hidegzuhanyként ért. Helló, Mr. Higanyszál!

Szóval ennyit hát a színészekről. Finoman szólva is úszni lehetett a minőségi alakítások között. Azon felül, hogy olajozott gépként működött a forgatókönyv, rengeteget tettek hozzá a zenék, amelyek lényegében előrevitték az esemény szálait. Úgy tűnik, hogy itt mindenki a legjobbat hozta ki magából, és ez eredménnyel is járt. Eddig viszonylag csekély közönséghez jutott el az Elvis & Nixon, de úgy gondolom, hogyha valaki független felfogással ül be egy ilyen filmre, akkor ott nem lehet hiba. Mindemellett a 86 percesre vágott játékidő sem arra utal, hogy két, vagy két és félórányi kínszenvedésre kell készülni.

És, ha jobban beleásunk a dolgok mélyére, akkor rendben találjuk a vágást, szépen, és érthetően pörögnek egymás után a képsorok, valamint érződik a rendezésen, hogy ez egy szívvel-lélekkel született alkotás - legalábbis nagyon remélem. A legnagyobb poénok Elvishez köthetőek, de azok a részek is állati viccesek, amikor feltűnnek az imitátorok, vagy amikor simán csak leszereli a jónépet a dumáival, esetleg a fegyvereivel. Tetszett ez a komédia, és biztos vagyok benne, hogy nem most találkoztam vele utoljára. Bátorság, vagy sem, de valóban remekül szórakoztam, szóval 10/10.