Michèle kemény nő. Egy piacvezető vállalat igazgatójaként ugyanolyan könyörtelenül bánik el szeretőivel, mint a versenytársakkal. Amikor azonban egy ismeretlen tettes betör a lakásába a nő egy életre megváltozik. Megtalálja a férfit és ők ketten különös, ugyanakkor izgalmas játszmába kezdenek…

Akár még sejthettem is volna, hogy ki az elkövető, de jó szokásomhoz híven nem találgattam, csupán átadtam magam a filmnek. Az Elle egy bevállalós, erős drámai vonulatokkal működtetett krimi, Paul Verhoeven (Robotzsaru, Elemi ösztön) legutóbbi alkotása, amelyet idén Cannes-ban láthatott először a közönség. Verhoeven munkásságát ismerve, azt hiszem, hogy nem okozott csalódást ezzel a filmjével sem, hiszen az alapötleten felül adottak a remek szereplők, a közeg, és nyilván a hangulatteremtés sem okozott problémát.

Azt veszem észre, hogy idén elég sok francia művészfilm készült, és ez remek. Már nem azért, mert annyira odáig vagyok ezért a közegért, sokkal inkább azért, mert szívesen nézek francia nyelvű drámát, ha az fogyaszthatóan működik, nem pedig szenvedést okoz. Utólag megnézve az előzetest, elég szemet szúró, hogy ki a tettes, bár könnyű utólag okosnak lenni, és azt hiszem, az a legfontosabb, hogy ez már mit sem von le a film értékéből.

A francia származású Isabelle Huppert zseniális színésznő. Szeretem, amikor valaki bevállalós, és az Elle egy olyan erotikus jelenetekkel operáló alkotás, hogy ez igazán alapvető kellék. Korát meghazudtoló szituációkat vállal be, és ahhoz képest, hogy elmúlt hatvan éves… le a kalappal előtte - minden tekintetben. A barátnője/üzlettársa szerepében Anne Consigny remekelt, akit nyilván kevésbé vett igénybe a történet, de azért őt sem kell félteni, mert amikor a szükség úgy kívánta, ő sem állt ellen. Az utolsó közös jelenetük pedig annyira életszerű.

Egészen brutális, amikor átéljük az első támadásos jelentet, ráadásul a rosszfiú a semmiből ugrik elő, és ez kimondottan tetszett. Viszont nem ez az egyetlen olyan húzás e drámában, amikor megijesztik a nézőt. A hangulatát egyértelműen imádtam, és habár a téma nem kellemes, mégsem éreztem magam úgy, mint a Motel Mist vetítése közben, ami erős hasonlat ide, ám mégsem áll oly távol a két film egymástól, csak ez egy 'egészségesebb' közegben van elhelyezve. Illetve nem is a közeg a fontos, hanem a szituáció, és nyilván a szereplők.

Mivel Philippe Djian regénye nyomán készült az Elle, így bizonyára lesznek olyanok, akik számára nem fog meglepetést okozni, habár azzal nem vagyok tisztában, hogy mennyire követték szorosan a könyv eseményeit. Egy biztos, az R-es korhatár besorolás kötelező jellegű volt, egyébként nem is lett volna értelme belefogni az egészbe. Adaptációk esetén mindig jogos a kérdés, hogy ki a zseni: a könyv írója, a forgatókönyvíró, esetleg a rendező, aki megálmodja az adott jelenetet? Egy bizonyos, Verhoeven lenyűgöző provokátor, aki mindig bedobott valamit, amivel megzavarja a nézőt, és arról az összetevőről sem feledkezett el, amellyel ébren tart minket.

A helyszíneket gondosan választották ki, és Michèle lakája kimondottan tetszett, mert az ott játszódó jelenetek során mindig elöntött egyfajta sajátos feszültség. Az egyik legjobban talán a vihar jelenet tetszett. A helyszín egyébként szoros kapcsolatban áll a kissé nyomasztó atmoszférával, ami épp olyan fordulatszámon pörgött, ami ideálisnak ehhez a műhöz. Visszatérve a színészekre, a többieket azért nem említem, hogy ne keltsek gyanút, viszont az mindenkiről elmondható, hogy tökéletesen illettek a főszereplőnőhöz, és imádtam azokat a szálakat is, amikor elhúzzák az orrunk előtt a mézesmadzagot.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra vonzó nézni ezt a szeretői státuszt egy filmben, és ez aztán tényleg nagyban erről szól. Az is biztos, hogy nem lett volna ennyire értékes a végeredmény, ha az operatőri munka nem ennyire profi munka. Rajongtam a letisztult képeiért, a színvilágért, és az a néhány szolid szűrő is jó szolgálatot tett. Azt gondolom, egy 9/10-ben simán kiegyezem vele, és bármikor szívesen újranézném.