Akárcsak Berlin a századfordulón, Varsó most keresi önmagát. Nyüzsögnek itt a huszonévesek, akik a helyüket keresik egy - a múltja és jövője között őrlődő városban. A film egy csapat művésznövendéket követ, akik arra vágynak, hogy találjanak egy gyönyörű pillanatot, ami örökké tart.

Újabb példa ara, hogy mennyire nem csipázom a dokumentumfilmeket, vagy azokat az alkotásokat, amelyek hasonló gyökerekkel rendelkeznek. A Sundance Film Fesztiválról díjjal távozott az Azok az álmatlan éjszakák, viszont az idei CineFest felhozatalából ez az egyetlen olyan film, amiről nem sikerült írnom egy, két, de még három napon belül sem. Úgy gondolom, hogy huszonkét filmből lehet egy fekete bárány, és ez az.

Félre ne értsetek, egyáltalán nem utáltam ezt a drámai elemekkel teletűzdelt alkotást, csak nem tudott eléggé megérinteni. Egy biztos, Michal Marczak rendező meglehetősen őszintén meséli el eme három ember történetét, akik szokványos fiatalok, és semmi olyat nem tesznek, ami az ő korukban idegen lenne. Krzysztof Baginski, Michal Huszcza és Eva Lebuef is önmagát alakítja, és nekem azért vették el a kedvem, mert kissé néha unalomba fullad a történetük.

Maga a megvalósítás elég jó, a képi világát különösen szerettem, mert a sok sötétben játszódó jelenet ellenére is szépek, letisztultak. Nekem még az is bajt okozott, hogy kissé hasonlított egy korábban már látott művészfilmre, csak nem jut eszembe a címe, hogy melyikre, ennek köszönhetően kicsit másolat-szagot árasztott. Ezek fényében 6/10, és tudatosan zártam rövidre a mondókámat, mert ez egy olyan történet, amiről írni nem szabad. Látni kell, vagy mellőzni.