Hank egy lakatlan szigeten ragadt. Minden reményét elvesztette, érzi, többé nem jut haza. De egy nap minden megváltozik: a tenger partra sodor egy Manny nevű holttestet, akivel azonnal összebarátkoznak. Így kezdődik a nagy kaland, aminek végén Hanket ott várja álmai nője.

Harry Potter halott és élvezi. Eleinte nem igazán sikerült hová tenni Az ember, aki minden tudott magyar címét, de utólag nem is tűnik rossznak. Bevezetőnek ennyit szántam, ugyanis ez a kalandokkal teli dráma elég súlyos, és helyenként minden határt átlépő, türelmet próbára tevő alkotás. Dan Kwan és Daniel Scheinert első nagyjátékfilmjéről beszélünk, és úgy gondolom, hogy a rendezéssel nincs is semmi gond, habár egy hullámvölgy azért akadt, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ezt a filmet első körben azoknak nem ajánlanám, akik egyáltalán nem szeretik az altesti humort, mert itt bizony keményen erről, és még sokkal durvább dolgokról van szó. A nyitómondatommal nem vicceltem, tényleg ez a helyzet, és Daniel Radcliffe karaktere nem ismer határokat, hiszen nem is él igazán. Nem mindennapi megközelítést kapott a karaktere, akiről nehéz eldönteni, hogy jó fej, vagy egy gusztustalan kripli. Az első jelenetben, amikor Mannyt (Radcliffe) partra veti a tenger, és Paul Dano karaktere neki köszönhetően menekül meg a halál torkából, sohasem fogom elfelejteni.

Nem emlékszem, hogy ez milyen formában szerepel az előzetesekben, de a poént nem szeretném lelőni, viszont ez a nyitás abban a szituációban borzasztóan vicces tudott lenni. Manny konkrétan egy fingó hulla, akinél ez a legkevésbé gusztustalan tényező. Ezeket csupán azért emelem így ki, hogy véletlenül se üljön le senki ez elé úgy, hogy fogalmas sincs róla. A rendezéshez visszakanyarodva, ahhoz képest, hogy a két Dan csupán tévés és rövidfilmes múlttal rendelkezik, nagyon szép munkát végzett. Amikor már kezdenek kifogyni a fingós poénokból, akkor volt egy kisebb hullámvölgy, amelyből nagyon hamar sikerült kilábalniuk, és másért volt vicces, vagy épp szomorúan elgondolkodtató a történet.

A vicces szó itt relatív fogalom, szükség van egyfajta fanyar humorra, hogy szeresse az ember a látottakat. Nem feltétlenül többször nézős filmről van szó, de annak nagyon örülök, hogy a CineFesten láthattam, ugyanis a nézők reakciója önmagáért beszélt. Voltak olyanok, akiknek húsz perc után betelt a pohár, és helyet adtak másoknak, de összességében elég sokan nem akarták, vagy tudták végignézni a filmet. Mivel két főszereplős alkotásról beszélünk, így nyilván a rendezőknek is felvolt adva a lecke, hiszen a közel százperces játékidőt valahogyan ki kellett tölteni.

A színészek és a történetmesélés egyértelműen az előbb említett tényező előnyére vált. Paul Dano hajótörtöttet ugyan még nem, de más hasonló figurát már játszott korábban, viszont itt aztán tényleg szükség volt a tehetségére. Egyelőre nem sikerült még eldöntenem, hogy kettejük közül melyikük a nagyobb zseni. Dano arcán tökéletesen visszaköszönt az az élethelyzet, amibe belekerült, Radcliffe dolga pedig azért lehetett kihívásokat szülő, mert egy olykor mozgó, lógó végtagú hullát bizonyára nem kis feladat eljátszani. Nyilván voltak olyan szituációk, amikor bábut használtak helyette, de ez természetes.

A készítők fejében megannyi kreatív gondolat született meg, amelyeket gyönyörűen vittek vászonra. Ott vannak például azok a jelenetek, amikor Dano karaktere, Hank mindenféle szemétből felépít különféle díszleteket, hogy megpróbálják visszanyerni Manny emlékeit. Mivel a forgatókönyv a két rendező elmeháborodott fejéből pattant ki, így a díszleteket is nekik köszönhetjük, és mi ez, ha nem zsenialitás?! Persze ez egy elég vékony jég, de azt vettem észre, hogy a közönség jelentősebb részének tetszett, és ez valamennyire korfüggő is, ugyanis akik közel állnak a két főszereplő életkorához, talán jobban áttudják érezni a helyzetüket. A mentális helyzetüket.

Másrészt elgondolkodtató, hogy mihez kezd az ember egy ilyen helyzetben, amikor a semmi közepén partra mossa az ember. Nyilván a főszereplőnk első gondolata nem az volt, hogy egy fingó hullával a hátán keresztülvág erdőn, árkon-bokron. Nagyon jó az első, és az utolsó jelenet, valamint e kettő között kialakult párhuzam. Az utolsó húsz perc igazából már egyáltalán nem arról szól, hogy milyen altesti dolgok mennek végbe, mert addigra már természetessé válik Manny fura iránytűje, a szokásai, és úgy minden. Ekkor már olyan érzések kavarogtak bennem, hogy milyen lehet túlélni ilyesmit, kiállni egy ilyen történettel a nyilvánosság elé.

Idén egyébként nagy divat a függetlenfilmek körében, hogy valamilyen szélsőséges helyszínen játszódnak, és a Vademberek hajszáját követően ez már a második, ráadásul nem az utolsó a 2016-os CineFest felhozatalában. A helyszínek csodálatosak, és jól kigondolt ösvényen haladnak hőseink, akik elképesztőbbnél elképesztőbb kalandokba keverednek. Nagyon vékony a határ az őrült és a zseni között, azt majd mindenki eldönti magának, hogy a vízen száguldozós, vagy a felfelé utazós részről milyen véleményt alkot, de annyi szent, hogy nem hétköznapi megoldásokkal rukkoltak elő a készítők. Nem mellesleg pedig ugye saját, eredeti történetet vittek vászonra, ami megint csak hatalmas erény.

Konkrét dolgokat szándékosan nem említettem, így a vége felé lévő harcjelenetet is azét csak rébuszokban írom le, hogy spoilermentes maradjak, ugyanis ez elég fontos a történetmesélés szempontjából. Nem vagyok maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, de miközben a moziban ültem, különféle érzések kavarogtak bennem a meghökkenéstől a meghatóig bezárólag minden. Az eredetisége miatt a 9/10-ért megdolgozott az egész stáb.