Az egykori örömlány, Jill McBain postán keresztül meg férjhez, ám mire a vadnyugati kisvárosba érkezik, Frank és bandája legyilkolja családját. Kiderül, hogy nagyszabású telekspekuláció áll a gyilkosságok hátterében, Frank megbízója akarja fölvásárolni a környék telkeit. A nyomorék üzletember számításába azonban hiba csúszik. Először is, a gyönyörű özvegyasszony a történtek ellenére ragaszkodik a birtokához. A másik, hogy Jill oldalán Harmonika, a mexikói félvér, és Cheyenne, a szökött bandita személyében felbukkan két titokzatos figura.

Tisztában vagyok vele, hogy vannak filmtörténelmi szempontból klasszikus alkotások, melyek eddig kimaradtak az életemből, de a western nagyon nem az én műfajom. Legalábbis egészen az idei CineFest nyitófilmjéig így gondoltam, aztán a Volt egyszer egy vadnyugat után elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy inkább az lehet, hogy ez idáig nem láttam még igazán jó westernt. Nyilván a Django elszabadul kivétel ez alól, hiszen azt imádtam, de, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat mire képes, jómagam sem gondoltam volna.

Eleinte elijesztett a 175 perces játékidő, de ahogyan elkezdtek peregni az események, egyszerűen magával rántott a film, és folyamatosan lenyűgözve éreztem magam, melyet egy 1968-ban készített alkotásnak köszönhettem. Hihetetlen. Volt még egy plusz faktor is, méghozzá az, hogy a női főszereplő, Clauida Cardinale a fesztiválra látogatott. Nyilván nem ez határozta meg a film minőségét, hanem a rendezés, melyet Sergio Leonénak köszönhetünk. Mindegy, hogy mai vagy régi szemmel nézek erre a filmre, van benne spiritusz, és simán elgáncsolja bármelyik napjainkban született alkotást.

Leone egyszerűen parádés munkát végez rendezés terén, és folyamatosan fenntartotta a figyelmem, és újra hangsúlyozom, hogy nem egy mai filmről van szó! Gyönyörűen végig van vezetve a sztori, és hiába régi, ipari áram módjára üt. Persze a főszereplők is fontosak voltak, kezdve a sort Charles Bronsonnal, aki eddig nem igazán tartozott a kedvenceim közé, melyet annak köszönhet, hogy nem sok filmet láttam tőle, azt sem az elmúlt tíz évben. Profi színész, aki már a mimikájával képes volt elvarázsolni - mert ugye nem mindenki tud több tíz másodpercen keresztül szűkre húzott szemmel nézni a poros vadnyugaton. Karaktere pontos, kimért, és tudja, mitől döglik a légy.

Henry Fonda is egy csoda, és lényegében ugyanazt szállítja, mint Bronson, avagy tökéletes 'ellenfelei' egymásnak, hogy spoilermentes maradjak, mert feltételezem, hogy az olvasóim egy részének szintén kimaradt ez a western. A harmadik gazfickó Jason Robards, szintén csupa ígéretes jelenettel, és megmozdulással szórakoztatja a nézőt, viszont az igazi fénypont mindenképpen Claudia Cardinale, aki akkoriban egy meglehetősen csinos, és szemrevaló nőnek számított, akinek látványától tényleg boldogabb lett minden férfiember. Onnantól, hogy Cardinale felbukkan a vásznon, semmi sem ugyanolyan, mint addig, tényleg egy igazi jelenség, aki elbűvöli a férfiakat.

Még így végül kiemelném újra a történetet, hogy mennyire szépen lett elmesélve, és hogy ez mennyire ritkaságnak számít, főleg a mai sokszor dögunalmas felhozatalt elnézve. Nem is húzom tovább az időt, ezt a filmet látnotok kell, ha eddig kimaradt, a 10/10 pedig egyértelmű az eddigiek alapján. A betétdal pedig megy csengőhangon a fesztivál idejére minimum, hátha halálra idegesítek vele néhány munkatársat.