Greg magányos, mogorva és mormotaképe van. Végzős gimnazista, de kizárólag a város szegénynegyedében lakó Earllel barátkozik: minden szabad idejüket azzal töltik, hogy klasszikus filmcímekből hülye filmcímet ferdítenek, azután a címhez saját filmet forgatnak. De egy sulibeli lánynak leukémiája van. És Greg anyja rákényszeríti a fiát, hogy menjen át beszélgetni a beteghez. A kínos helyzetből különleges, csupa vicc barátság születik - meg talán egy film, ami - ha jól sikerül - meggyógyíthatja Rachelt.

Egyértelműen keserédes alkotás az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, ami jó hosszú címet kapott, és sajnálatos módon ez alapján nagyon jól tudjuk, hogy mit várjunk. Jesse Andrews regénye nyomán készült, aki saját kezűleg adaptálta a forgatókönyvet Alfonso Gomez-Rejon rendező keze alá. Mint adaptáció, nem tudom hová tenni, mert a könyvet szokásomhoz híven nem olvastam, ellenben filmként egy igencsak ütős alkotás, melyhez simán köthettek nagy elvárásokat, engem egy hajszál híján, de mégsem tudott annyira elvarázsolni, mint a körülöttem ülő embereket.

Pedig minden adott volt: remek közeg, kipihent voltam, és szombaton ehhez a filmhez volt leginkább kedvem. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tisztán látszik, hogy ez a független dráma, ami két nagydíjat is elnyert az idei Sundance-en, szívvel-lélekkel készült, és nagyon-nagyon össze van rakva. Kézzel fogható, vagyis inkább érzékelhető a minőség, és az ilyen filmeket mindig is szeretni fogom. Minden nagyon szívhez szólóan lett megalkotva, de egyetlen dolgot nem sikerült véghezvinnie, méghozzá azt, hogy könnyeket csaljon ki belőlem. Ez valahogy hiányzott, és nem értem, hogy minek köszönhetően maradt el ez a hatás.

A szereplők játéka parádés, kezdve a sort Thomas Mannel, a mormotaképű tinédzserrel, akinek földöntúli humora van. Mann rengeteg mosolyt csalt az arcomra, és sokszor olyan helyzetkomikumokat is köszönhetünk neki, amikor nem lett volna indokolt a nevetés, mégis ezt váltotta ki belőlem, és a közönség zöméből. A másik főszereplőt, Earlt RJ Cyler keltette életre, akit simán sorolhatunk friss színészek közé, hiszen néhány sorozatalakítást tudhat maga mögött mindössze. Ehhez képest hibátlanul játszott, és átjött tőle minden, de minden, amit elszerettek volna mesélni a karakterén keresztül.

Olivia Cooke külön bekezdést érdemel, hiszen nem túlzás azt írni, hogy a csillagokat is lejátszotta az égről. És nem, nem láttam a Csillagainkban a hibát (The Fault in Our Stars), de ott is hasonló a téma ugyebár, viszont az a film valahogy sohasem vonzott annyira, mint ez. Fura ez így. Visszatérve Cooke kisasszonyra, tényleg mindent megtett azért, hogy elhiggyük, valóban haldoklik. Lehet, hogy csúnya ilyet írni, de az övé a legőszintébb alakítás mindnyájuk közül, pedig Thomas Mann is nagyon erős láncszem. A három tündöklő csillag mellett feltűnik még a nagyok közül Nick Offerman, Connie Britton, Molly Shannon és Jon Bernthal is, hogy emeljék a színvonalat. Mi tagadás, parádés egy szereplőgárda.

Mindig is mondtam, hogy minden filmnek azon múlik a sikere, vagy a bukása, hogy hogyan tálalják a történetet. Nos, ebben a drámában semmi sem hétköznapi, és minden fronton kapunk egy úgynevezett alternatív valóságot, ami kicsit oldja ezt a valójában súlyos élethelyzetet. A film a filmben formula is remekül működött, mint ahogyan a rajzok is nagyszerűen szimbolizálták az éppen aktuális mondanivalót. Újra írom, keserédes alkotás egy jó adag fura humorral fűszerezve, és még annak ellenére is, hogy nem nyűgözött le totálisan, azért a 9/10-ért keményen megdolgozott.