Lewis, a kalandtúrák szakavatott rajongója elviszi három barátját az Appalache-hegységbeli Cahulawassee folyóhoz. A négy városi férfi gyakorlatlan mozdulatokkal, de annál nagyobb lelkesedéssel száll kenuba a vad folyó felső folyásánál, életük nagy kalandjára készülnek. A természet azonban kegyetlen, főleg ha rossz szándékú emberek is járják az erdőt. Amikor Ed és Bobby elszakadnak társaiktól, két hegyi ember tör rájuk, puskákkal felszerelve. Rémálomba illő tortúra veszi kezdetét, amelynek csak Lewis és Drew érkezése vet véget. A vízitúra hátralévő részére a halál árnyéka vetül.

Végül nézzük az idei utolsó CineFestes értékelést, a Gyilkos túráról, ami a fesztivál zárófilmje volt. Nem egészen ide tartozik, de a Harmadik típusú találkozásokon is maradtunk, azonban mivel későn vetítették, másnap munka volt, így félóra után inkább az ágyat választottam. Nem akarom bántani sem Steven Spielberget, sem pedig a sci-fijét, de Spielberggel kapcsolatban az van, hogy már felnőttem. Annak idején sokkal jobban értékeltem a filmjeit, mint most… Hát ez van, változik a világ, az ízlésem is változik.

Szóval kanyarodjunk vissza John Boorman kalandfilmjéhez, amitől az előbb említett film után nem vártam túl sokat, de azt azért érdemes tudni, hogy szeretem a régi filmeket is. Nem várt módon mindvégig lekötött, pedig egy ma már klisés történetet láthattunk, és ahhoz képest, hogy 1972-ben készült, le a kalappal előtte. Még ma is megállja a helyét, mert izgalmas, és feszült pillanatokkal teli, ugyanakkor megvan a maga kis régies varázsa. Igazi retro akció-thriller. Közben eszembe is jutott, hogy ez a film cselekmény szempontjából ma kábé húsz perccel hamarabb véget ért volna.

Teljesen átlagosnak indul a történet, melynek központi karakterét egyértelműen Burt Reynolds játszotta, aki simán elvitte az egész filmet a hátán. Ő volt a csapat agya, irányítója. De mi van akkor, ha a dolgok balul sülnek el? Próbatétel elé került a csapat másik három tagja is, akiket Jon Voight, Ned Beatty és Ronny Cox keltettek életre. Szívesen néztem a kalandozásukat nagyvásznon, igazi élmény volt, mintha én is ott lettem volna a folyón, viszont mindezt Zsigmond Vilmosnak köszönhetjük.

Zsigmond Vilmos a fesztiválon vette át életműdíját, aki a film fényképezéséért felelt. Igen, egyértelműen neki hála lehettünk ott a kenuban, és élhettük át a főszereplők kalandozásait. A sötét jeleneteken látszott, hogy még nem volt elég modern a technológia, de mégis ki a francot érdekel egy 42 éves film esetében? Senkit. Legalábbis engem sokkal jobban megfogott az az operatőri munka, amit Vilmos kreatív képzelőereje tett lehetővé. Remek és izgalmas élmény volt például, amikor az egyik főszereplő sziklát mászott, de a vadvízi evezős jelenetek is különösen tetszettek.

Olyan szinten eléggé nyers a film, hogy mondjuk nem tököltek, amikor egy lábtörést kellett imitálni, akkor azt nem épp a takargatós módszerrel oldották meg, hanem úgy tökösen, mindent bele jelleggel. De ide tartozik még az eltűnt társuk is, akire később lelnek rá a folyó egyik szakaszán. A zenéje is jellegzetes, például nagyon találékony a gitározós jelenet, és az ott lezajló párbaj, amit a végén nyomokban visszakapunk. Méghozzá célzó jelleggel.

Azt hiszem, zárom is soraimat, nagyon erős film, de csak a régi alkotásokat kedvelőknek ajánlom a Gyilkos túrát, ami még ma is helytálló. Nem tökéletes, de nem volt tőle távol: 9/10.