A Csajkor kíméletlenül nyersen, ugyanakkor megindító finomsággal ábrázolja a párizsi külvárosok bandákba tömörült fekete középiskolásainak világát. Rossz iskolai teljesítménye miatt Marieme nem tud továbbtanulni. A visszahúzódó 16 éves lány barátaival együtt egy bandához csapódik. A négyes hamarosan elválaszthatatlan lesz, céljuk, hogy a végsőkig feszítsenek mindenhatárt. Nem sokba tart és Marieme megtalálja a módját, hogy hallassa a saját hangját, hogy kiélvezze újdonsült hatalmának minden cseppjét.

Nem is tudom, honnan ugorjak neki ennek a francia a filmnek, ami a Sráckor mintájára Csajkor címet kapott tök jogtalanul. Egyrészt semmi köze a kettőnek egymáshoz, egyébként nem rossz a Girlhood alapján, viszont az eredeti címéhez nem igazán ér fel, de ilyeneken már nem szabad fennakadni. Bár ez lenne a legnagyobb baja Céline Sciamma drámájának, ami egy ízig-vérig francia alkotás, melyet Céline saját forgatókönyvéből dirigált le. Májusban egyébként Cannes-ban nyitott, szóval szerencsések vagyunk, hogy megkaptuk, de a csalódottságom még mindig kézzel fogható.

Mindent vártam a Csajkortól, csak azt nem, hogy unatkozni fogok. Eleve nehezen viselem, amikor faji témát boncolgat egy-egy alkotás, mert sokan nem tudnak kellő értéssel hozzányúlni, bár nem gondolom, hogy itt is ez lenne a legnagyobb probléma. Három szó, mint fogalom fogalmazódott meg a fejemben filmnézés közben, ezek pedig sorban így hangzanak: Kétségbeesés, düh, kétely. E három szó köré épül fel véleményem szerint a Csajkor, ami sokkal jobb is lehetett volna, de nem tudott kiemelkedni, és 'kezdeni magával valamit'.

Két dolgot viszont nem vehet el senki a filmtől. Az egyik, a szereplők, akiket el kell ismerni, mindent beleadva játsszák a rájuk írt szereplőket. Az jelen esetben lényegtelen, hogy kikről van szó, mert nem épp ismert arcok, ellenben őszinte alakítások tanúi lehetünk egy nehéz, fajsúlyos világban, egy olyan francia közegben, amit senkinek sem kívánok. Bandázás. Jómagam ezen a vonalon gondolkodtam volna a magyar címben, de ez nem mérvadó. Visszakanyarodva magára a bandázásra, mint tevékenységre, elég kemény dolgok tanúi lehetünk a film cselekménye során, és ezt nehezen viseltem. Kimondottan vártam a végét, és azt, hogy megszabaduljak egy problémától.

A másik, ami isteni lett, a filmben megszólaló zenék. Amikor jött egy zenei aláfestéssel felturbózott jelenet, olyankor minden rendben volt, és beköszöntött a feelgood érzés. Ekkor lehetett lazulni, élvezni a látottakat, ráadásul közben a képi világra is nagy gondot fordítottak, ami magyarán szólva engedélyt adott a beszippantásra. Amikor viszont véget értek ezek a jelenetek, jött a kemény dráma, tipikus francia módon tálalva, ami nem feltétlenül jelenthet problémát, de jelen esetben nem működött. Vagy épp az ellenkezője: túl jól működött, túl lett játszva minden.

Egy előzetest mindenképpen nézzetek, mielőtt nekiültök, és a történetet is érdemes tüzetesen átbogarászni. A színészek tényleg elviszegették a filmet a hátukon, de egyértelműen a zenéivel alkottak hatalmasat. Ezek fényében gyorsan ki is szórok rá egy 5/10-et, és… Máskor jobb lenne szerencsésebben választanom.