Dominique erőszakos és ellentmondást nem tűrő apa, aki egy kisállatboltot, a Vadak paradicsomát vezeti nővérével. A férfi rendszeresen veri feleségét, Cathyt, aki végül úgy dönt, elhagyja férjét. De mielőtt megtehetné, Dominique elveszti a fejét és majdnem halálra veri a nőt. Ezután megragadja a gyerekeket, Clarisse-t és Ferdinandot, majd elhagyja az országot. Mikor egy fényűző svájci síparadicsomba érnek, meggyőzi a két gyereket, hogy anyjuk volt az, aki elhagyta őket és megkezdi új életük építését.

Estelle Larrivaz drámája le sem tagadhatná francia származását, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan lehet néhány nap alatt lenullázni egy családot, teljesen tönkretéve ezzel a házastársak és a gyermekeik életét is. Középpontba kerül az agresszió, melyet időben még kordában lehetett volna tartani, de amikor már eljön az a pont, hogy késő, akkor a fékezhetetlen események sorozata lavinaként borítja maga alá a szereplőket. Kisebb bevezető után ezt láthattuk a film nagyobb részében, amikor az apa kezei közül kicsúszik az irányítás, és úgy gondolja, hogy itt az ideje visszavennie azt, de ezzel igazából semmit sem old meg. A téma kapcsán fontos mondandóm, hogy soha nem fogom megérteni azokat a házasságban élőket, akik a gyerekeik kedvéért maradnak együtt, hazudva ezzel önmaguknak és utódjaiknak is.

Számomra megannyi nyugtalan perceket okozott, fészkelődtem, és ezúttal nem a szék kényelmetlensége volt érte a felelős, hanem az elém vetített képsorok. Egy nyugodt családi közeggel indul a film, amely a végére már-már pokoljárássá fajul. Elértünk egy olyan ponthoz, méghozzá a végjátékban, amikor erősen kezdtem aggódni, hogy mindazt, amit eddig felépítettek, lerombolják, ehelyett végül a zárójelenettel azt érték el, hogy a székbe ragadva üljem végig a stáblista egy részét.

A szereplőkről rosszat nem lehet mondani, Klingberg Valentine és Léon Brachet, vagyis a két gyerek főszereplő annyira meggyőzően adta vissza azt a helyzetet, amibe kerültek, hogy később akár még sokra is vihetik a szakmában. Egyébként kimondottan mutatós színészeket válogattak össze, mert azért a franciák többségében meglehetősen jellegzetes arcberendezéssel rendelkeznek, de itt mást helyeztek az előtérbe, ami miatt abszolút nem értettem a férj cselekedeteit sem.

Búskomor zenéi több jelenet alatt remekül táncoltak a néző idegein, és nálam elég rendesen célba találtak vele. Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, de amikor ez a fajta aláfestés eltűnt, akkor úgy éreztem, ezzel együtt a hangulatból is visszább vettek.

Ezúttal a havas tájak és a síelős részek hidegen hagytak, átvette az uralmat maga a történet, viszont soha nem fogom megérteni, hogy egy férj hogyan fajulhat odáig, hogy a dühkitöréseit a saját nején vezesse le, mindezt a gyermekei szeme láttára.

Ugyancsak alszom rá egyet, mert érnie kell, szóval most le is tettem a virtuális pennát, és egy nagy pihenés után jöhet az utolsó bekezdés, amelyben kitérek arra, hogy számomra milyen élményt nyújtott összességében. Még mielőtt entert nyomnék, elmondanám, hogy mindig is nagyra értékeltem az olyan felnőtt témákat boncolgató filmeket, melyekbe szorult értelem. Úgy gondolom, hogy ez azon kevesek közé tartozik, ami még a francia gyökerei ellenére is hiába őrült egy kicsit, de azért kellőképpen odacsap.

A végével némileg gondban vagyok, mert nem biztos, hogy jól értettem a két gyerek reakcióját, de számomra sikerült sokkhatást okozni, annyi fix. A lényeg viszont, hogy magát a filmet nagyon is értettem, de egy erősebb 7/10 fölé nem tudok menni pontjaival.