A Szolgálatkészség igaz történeten alapul, melynek főszereplője Sandra, aki üzletvezetőként dolgozik egy gyorsétteremben. Az eseményeket egy telefonhívás indítja el: a rendőrség egy alkalmazottja Becky felől érdeklődik, aki meglopott egy vendéget. Sandra azzal, hogy beengedi az állítólagos rendőrt a saját kis világába, foglyává válik a szörnyű történéseknek. A valószínűtlen forgatókönyv szinte sarokba szorít.

Te jó ég! Ez a film semmi másról nem szól, mint az emberi butaságról, a hiszékenységről, arról hogy az emberek hogyan reagálnak - állítólagos - krízishelyzetben, és hogy mennyire könnyen befolyásolhatók. A mai társadalom nagyobb része hiszékeny, és ez nem azon múlik, hogy kinek milyen iskolája van, egyszerűen a józan parasztin. Nyilván ott a másik oldal is, az utasításokat adó személy, akin nagyon sok minden áll vagy bukik, de ha a szavak embere, bárkibe lyukat beszél.

Craig Zobel szexuális zaklatásos thriller-drámájáról van szó, amely a maga kis 90 percével nem nyújt mindig felhőtlen szórakozást, amit úgy értsetek, hogy kezdünk egy kissé idegtépő negyven perccel, amikor idővel sejtjük, hogy valami nagyon nincs rendben, de várjuk a történéseket, hogy előrébb haladjon a cselekmény, és hogy végre kiderüljön valami. Gondolatom szerint ezt a filmet nem biztos, hogy meg lehetett volna jobban csinálni, legalábbis adott körülmények között biztosan nem. Innentől spoileres lehet.

A legszebb egyébként az egészben, hogy simán hihető számomra, viszont adott szituációban ezt így ebben a formában nekem senki nem adagolná be. Sokszor elég abszurd helyzet alakul ki, de nem is kell ilyen messzire mennünk, mert maga a telefonáló kérése is már önmagában zaklató hatású furcsaság, és igazából nem értem, hogy hogyan hitethette el ezt az egész szituációt, a rangját, és még sorolhatnám.

A naivsággal és a hiszékenységgel szemben ott van a másik oldal, a telefonáló nézőpontja, akinél egy elég súlyos betegségre, megszállottságra következtethetünk, hiszen egy olyan ember, akinek ez örömet okoz, és szórakoztatja, nem lehet komplett. Talán a legnagyobb probléma, amivel körbe lehetne írni az ilyen embereket, hogy vajon miért nem a saját dolgával foglalkoznak?

Ann Dowd játéka nagyszerű, és kimondottan életszerű az egész, amit tőle láthatunk, a cselekmény pedig mindösszesen néhány órát ölel fel. Dreama Walker alakítása fantasztikus, bár nem biztos, hogy ezt a szót kellene ide használnom, de színészileg tényleg elhiteti a nézővel a karakterét. Arról már nem is merek beszélni, hogy ezt a megaláztatást hogyan tűrheti el valaki, és most közel nem a kezdőlépésekről beszélek, pedig már önmagában az is durva. Több alkalommal kapunk makróképet róla, a szeméről, az arcáról, a helyzet súlyosságát pedig az adott gyorsétterem koszosságával szimbolizálják. Valamint, ha már itt járok, akkor a nyitó képsorok is elég sok mindent elárulnak, bár akkor még nincs nagy jelentőségük, mint ahogyan az sem volt számomra teljesen világos, hogy miért mutogatnak teljesen közelről különféle ottani folyamatokat. Ezeknek a képeknek köszönhetően ridegséget keltenek a nézőben, amivel a realisztikusságra utalnak.

Egyszer nézős, a CineFest keretén belül teljesen korrekt élmény, viszont újra semmiképpen nem nézném meg. Összességében nem mondanám, hogy rossz film, vagy nézhetetlen, mert ugyan bő félidőnél ránéztem az órámra, de így utólag nem tudok rá haragudni, mert akkor már tudtam, hogy semmi átütőt nem szabad tőle várni, és konkrétan egy jó nagy átverés az egész. Pontokban a 7/10-esek között helyezem el.