Katie és Charlie fiatal pár, akiket a szex, a zene és az ivás tart össze. Főleg az ivás. Mikor Katie berúg, erőszakossá válik és folyton veszélyes helyekre keveredik. Eldönti magában, hogy ez így nem mehet tovább, mert szenvedélye már a tanári állást veszélyezteti. Ezért csatlakozik az anonim alkoholisták csoportjához. Barátja, Jenny és iskolájának igazgatója Mr. Davies segítségével megkezdi a hosszú útját az egészséges élet felé- De bárcsak az eltökéltség elég lenne a sikerhez: új életmódjának köszönhetően előjönnek azok a problémák, amelyeket Katie eddig tagadott. Viharos kapcsolata férjével és az anyjával, az eddig rejtegetett hazugságai hirtelen mind a felszínre kerülnek.

Érdekes filmélmény, melyhez talán kissé fáradt voltam, de semmiképpen nem sorolnám a jobbak közé. Azt éreztem, hogy túllihegik, és a fő témával igazán mélyre akarnak menni, ami nem sikerült, így viszont megragad a közepes filmek sorában. James Ponsoldt rendező lényegében első komolyabb munkája, de szerintem nem tartotta eléggé erősen kezében a gyeplőt, és így szétcsúszott. A szétszórtság tökéletesen párosul a központi témával, az alkohollal és a bódultsággal, de egy rendező fogja már össze a filmjét, mert ez határozza meg az egészet - magától a részegségtől pedig ez egyszer vonatkoztassunk el, mert szezont a fazonnal való keveredés lenne belőle.

Számomra nagyon szenvedősen, kínlódva telt a játékidő, és többször kerülgetett az álommanó is, ez pedig nem az a kategória, amit az Eltűnő hullámoknál írtam. A művészfilmeknél a nyögvenyelősen telő játékidő valamennyire megengedett, már amikor a végén a nézőt pozitív csalódás éri. Konkrétan hajtottam volna már azt a tekercset, hogy hagy pörögjön, hiszen mindössze 85 perces az egész, és úgy vélem, több lehetőség rejlett ebben, mint amit kihoztak belőle.

Mary Elizabeth Winstead alakítása megfogott, hiszen mindvégig hiteles, és egyetlen egyszer sem inogott meg benne a bizalmam, ráadásul tényleg nagy tehetséggel megáldott színésznőről van szó, mégsem sikerült tökéletesen elbűvölnie. A film egyik fénypontja számomra az volt, amikor Octavia Spencer megjelent a vásznon, ott rögtön kiugrott a csipám, de sajnos nem sokat szerepel, és az összhatáshoz még kevésbé ad hozzá. Aaron Paul alakította a házaspár férfi tagját, akitől szintén helytálló színészi játékot láthatunk, és baromi jó fejeket vágtak MEW-del együtt.

Nos, maradt a pontozás, ahol ismét jó arc leszek, és úgy gondolom, hogy kis jóindulattal elfér rá a 6/10, de annyi tény, hogy nem a fesztivál fénypontja, azt már - vélhetőleg - elvitte egy másik mű.