Cannes-ban mutatkozott be a nagy író, Ernest Hemingway és harmadik felesége, Martha Gellhorn románcát elbeszélő film. A spanyol polgárháború idején játszódó romantikus dráma testközelből láttatja a 20. század egyik meghatározó íróját (a filmben merész szexjelenetek vannak), és azt is megtudhatjuk, mi inspirálta Hemingwayt az Akiért a harang szól megírására.

Az HBO saját gyártású produkciója, amit rögtön az alábbi mondattal jellemeznék: Hát, nem akarom bántani a filmet így első körben, de igazából baromi hosszúra sikerült, pedig határozottan nem voltam álmos, sőt még ásítozás sem figyelt be. Sajnos kifelé jövet másoktól is azt a véleményt hallottam elsőként, hogy baromi hosszú és a vége felé már unalmas is valamennyire, amit teljes mértékben osztok. Amikor átléptük a másfél órát, már akkor is szerettem volna befejezni, és még közel nem volt vége. Szerintem egy háromrészes mini-sorozatként sokkal inkább el tudtam volna képzelni, és lehetséges, hogy úgy jobban működött volna, mert így egyben picit száraz volt. Habár, meg kell hagyni a háborús központi téma eleve nem könnyű műfaj, viszont ez egy nagyon szép spanyol vérvonalú szenvedélyes szerelmes történet.

Egyes részeket elég rendesen elkaptak, arra gondolok, amikor például a gyönyörű digitális kópiáról vetített kristálytiszta színes kép szépen lassan átmegy régiesbe, fekete-fehér szemcsésbe, és így kapjuk az eseményeket, mintha egy szalagról játszanák.

Nicole Kidmanre és Clive Owenre egy szavunk nem lehet, mert ők mindent megtettek, sőt még talán túl is lépték azt a határt, amit elvártam tőlük. Nyilván egy tehetséges Hollywoodi párosról van szó, akiknél ezen már nem lepődik meg az ember, de azért a tüzes szeretkezős jeleneteket sem szégyellték. Robert Duvall remekelt még nagyon jól az orosz tábornok szerepében, és mintha ráöntötték volna ezt a szerepet. Nagyon szerettem, amikor felbukkant, és mindent beleadott, hogy minél hitelesebb legyen tábornok figurája. David Strathairn is hasonló jelenség, aki az Alphas című sorozatból lesz majd ismerős, de Santiago Cabrera-t is nagyon csíptem Robert Capa szerepében, akit ugye gondolom nem szükséges bemutatni. Valamint mély benyomást tett még rám a Valerie Pintado által alakított énekes-táncosnő, akinek gyönyörű a hangja, a megjelenése, és ízig-vérig nő.

Örülök, hogy kicsit jobban megismerhettem ezt a két karaktert, akiknek valóban elég színes és unalommentes életet éltek. A vége eléggé lehangolt, ami nem csoda, hiszen az adott szituáció nem épp vidám téma, ráadásul igaz történeten alapul, szóval nem tudtak vele elrugaszkodni, de mégis valami nem úgy működött, ahogyan kellett volna. A drámai szálat nem sikerült visszaadniuk, amennyire elvártam, és nem feltétlenül szórakoztató filmet vártam, pedig voltak benne kimondottan felszabadult részek is, de a végével egyszerűen nem tudtak vele igazán megfogni és magukkal vinni. Nem rossz ez, csak a erős 6/10 fölé nem tudom tenni a pontjait.