Rick, Ilsa és Victor Laszlo. A filmtörténet leghíresebb háromszög-története. Ki marad a háborús Casablancában és ki megy el? Ki kivel marad, és ki kivel megy el?

Sajnos, vagy hál istennek eddig kimaradt a Casablanca, Kertész Mihály, avagy ahogyan Amerikában ismerik, Michael Curtiz 1942-es klasszikusa, melyet a CineFest keretén belül moziban láthattam először. Mondanom sem kell, mennyire magával ragadott, pedig egy teljesen másmilyen történetre számítottam, de bevallom őszintén, hogy a sztoriról alig volt tudomásom. Mindezek ellenére több mint nagyszerű filmélmény, de nem is tudom, hogy egész pontosan mit írhatnék róla, mert engem annyira magával ragadtak az események, hogy hipp-hopp eltelt a szűk 100 percre nyúló játékidő. Mindenképpen feledhetetlen alkotás, és egyértelműen kötelező darab, amit nem csak azért mondok, mert nekem is ezt hajtogatták egy ideje, hanem, mert tényleg így van.

Ismét úgy hozta a sors, hogy megnézzek valami olyasmit, ami tanító jelleggel hat, mert hát a szerelem sohasem egyszerű, de ha esetleg igen, akkor nem is feltétlenül biztos, hogy valódi az érzés. Legalábbis ez lenne az én szerény véleményem.

Főszerepben a páratlan Humphrey Bogart, aki a maga idejében nem két filmben szerepelt, ráadásul alakítását Oscar-díjjal is kitüntették - nyilván nem véletlenül, hiszen annyira karakteres színésznek tartom, aki sok-sok különféle figura bőrében elboldogul, és meggyőző jelleggel hat a nézőre. Ingrid Bergman pedig annyira remek, hogy hirtelenjében még szavakat is alig találok rá, de ő sem az a fajta színésznő, akit így néhány nap alatt elfelejt az ember. Szépségével és kisugárzásával tündöklik a vásznon, és hiába került az adott helyzetben kereszttűzbe, ezek ellenére is végig tisztességes nő maradt. Paul Henreid is egy külön jelenség, és annyira remek, hogy régebben ennyire jó színészek léteztek, és ennek szentelték az életüket, de van ennek egy aggasztó oldala is, hogy manapság egyre kevesebben vannak. Például mondjon már valaki egy húszas éveiben járó dívát?! Egy valódi, szenvedélyes nőt, aki minden férfit levesz a lábáról - de könnyen át lehet ezt fordítani a másik pólusára is.

Nos, kiemelném még a számomra egyik legtetszetősebb dolgot, ami nem más, mint az illedelmes és oldschool gentlemanes stílusjegyek, melyek a korabeli filmekben még megtalálhatók, de talán ezt lehetne kinevezni úttörőnek. Sajnálatos módon viszont mostanra ezek már teljesen elkoptak és csak néhány filmben fedezhető fel - elvétve. Klasszikus mondatok is tisztázódtak bennem, amiben biztos vagyok, hogy innen származnak.

Gondolatban mindenki kiszínezte a Blue papagájt? Úgy érzem, még pár napot hagyni kellene ülepedni, de egyet aludva rá, gondolatom szerint elfér a 9/10-es filmek között. Hogy miért nem a maximális pontszámmal illetem? Számomra hiányzott valami, ami miatt ráaggathatom a zseniális jelzőt, és e híján nem tudom teljes mértékben az egekbe emelni. Bár nem kizárt az sem, hogy csak egyszerűen nem tudtam alaposan ráhangolódni.

Végül pedig hadd jegyezzem meg, hogy a moziba járók egy része még mindig elég alul kulturáltan viselkedik. Gondolok én arra, hogy az olyanok miért maradnak egy ingyenes vetítésen végig, ha folyton izegnek-mozognak, nem tudnak magukkal mit kezdeni, de a zacskóval való csörgés is true story. Nem értem tényleg, hogy miért nem lehet másokra, és mások filmélményére tekintettel lenni. Szomorú ez a tény.