A film a hetvenes években, egy kopott olasz stúdióban játszódik, a középpontjában egy kitűnő angol hangmérnök áll, aki dokumentumfilmekben dolgozott, de az erőszakos filmek egyre mélyebb benyomást tettek rá. A valóság hamar egybeolvad a fantáziával, a képzelgéssel, és a horror világával - és számos filmtörténeti utalással.

A hazai közönség a CineFesten láthatta elsőként Peter Strickland sikítozós horrorfilmjét, amely vérbeli angol vonalát le sem tagadhatná. Olyannyira angol, amit még valamennyire azért sikerült befogadnom, de ahhoz, hogy tetsszen is, hiányzott belőle egyfajta elszántság, amely végül azt eredményezte, hogy nem ragadtattam magam el tőle. Insider művész horrorfilm, hiszen szinte mindvégig odabent vagyunk a hangstúdióban, bár ezen semmi meglepő nincs. Még csak hasonlóval sem találkoztam, de amivel megvett magának, nem más, mint a végig alacsonyabb szinten ugyan, de folyamatosan fenntartott felhergelt idegállapot. Merthogy összességében nyugodt hangvitel jellemzi, és ezt spékelik meg egyfajta különös módon az előbb említett érzéssel.

Meglehetősen durvák a sikolyos részek, amit a főszereplők tesznek csak igazán hitelessé, de annyi szent, hogy hasonló filmmel nem igazán találkoztam, szóval az egyediség felírható a javára, csak ez így önmagában nem elég a teljes sikerhez. Vannak ugyan kiemelkedő pillanatai, de a végére vártam valamit, amivel átütik az addigi hangulatot, viszont ez nem következett be, helyette maradt a csalódás, és a közepes film érzet.

Toby Jonest kimondottan bírtam, pedig egyébként nem a szívem csücske a manusz, de tényleg jól tolta, és adott egy kis erőt a sztorinak. Az olasz származású Antonio Mancino győzött még meg baromira, és nagyon bírtam, amikor olaszul beszéltek benne. Annyira szépen csengett ebben a sötét stúdiós közegben, hogy öröm volt hallgatni. Elég erős női fronton is, és a hölgyek is odatették magukat, ahogy azt kell, de főleg az arcjátékukkal nyertek meg maguknak. Külön kiemelném a magyar színésznőt, Péter Hildát, de Susanna Cappellaro és Tonia Sotiropoulou jelenléte is javított a helyzeten.

Egyszer megnéztem, és mint írtam, az olasz beszéd kimondottan stílusos és vagány, ugyanakkor elég sokszor ellaposodott és ezáltal elveszítette az érdeklődésemet, így 6/10-ig ugrott fel nálam a tízes skálán.