Karácsony este George Bailey lába alól kicsúszik a talaj. Az általa vezetett kisvárosi takarékpénztár a csőd szélén áll, ő pedig úgy érzi, értelmetlen az élete, és az öngyilkosság az egyetlen kiút. Az égben felfigyelnek a kétségbeesett emberre, és egy szárnyaira vágyó angyal kapja a „nagyfőnöktől” azt a nemes feladatot, hogy hozza rendbe a dolgot. Clarence, a mennybéli küldött sajátos módszert alkalmat: megmutatja, milyen sivár hellyé lett volna a város Bailey áldozatos tevékenysége nélkül. A tanulság egyértelmű: az élet szép, és élni igenis érdemes!

Hollywoodi klasszikus egyenesen 1946-ból, melyhez eddig még nem volt szerencsém, de jobbkor nem is jöhetett volna, ráadásul moziban látni egy ilyen nagyágyút, nem semmi élmény. No, de ne szaladjunk ennyire előre. Idén ünnepli 100 éves fennállását a Paramount Pictures, melynek alapító tagja a magyar származású Zukor Adolf, és ebből az alkalomból tartottak egy néhány perces megemlékezést, és leadtak egy olyan exkluzív hat perces összeállítást, melyet Európában most először vetítettek. Mondanom sem kell, hogy nagyon gyorsan lepergett ez a hat perc, és többször végigfutott a hideg a hátamon, annyira hatásos montázst sikerült összeollózniuk az elmúlt 100 év remekműveiből egészen jelenünkig. Visszakanyarodok ehhez a különleges karácsonyi klasszikushoz, melynek képe természetesen fekete-fehér, és megannyi karakteres szereplőt vonultat fel. Frank Capra rendezőnek egyszerre sok figurát kellett előre mozgatnia, eléggé sok a cselekmény is, és többször észlelhető a tömeg ricsaja, amikor feltorlódik a kamera előtt több tucat szereplő, akik csak mondják a magukét.

Irdatlan mennyiségű élettapasztalatot, tanácsot adnak vele át a nézőnek, és egy fantasztikus film a családról, a családalapításról, a gyerekekről, és valamennyire azért a hatalomról is. Mennyire más világot éltünk akkoriban, alapjában véve mennyivel békésebbek voltak akkoriban az emberek. Kezelhetőbbek, hűségesebbek, és jobban megbecsülték, amijük volt. Feljebb említettem, hogy mennyire jókor volt jó helyen ez a film, mert megerősített bennem egy eszmét, amiért most küzdök, és igenis van értelme küzdeni. Az élet egy nagy küzdelem, és soha semmit nem szabad feladni.

A szereplőkről annyit mondanék, hogy teljesen más volt akkoriban a színészi játék, amit nyújtottak a vásznon, mint napjainkban, és emiatt mondható el róla, hogy meghatározó filmélmény. Tényleg olyan karakteres szereplőkkel rendelkezik, mint például James Stewart, vagy Donna Reed, akiket így jó ideig nem felejt el az ember, annyira átütő, amit tőlük láthatunk. Na meg ugye ott van még az említett sok felvonultatott karakter, és ha egyikük eltűnik húsz percre, aztán előbukkan, mégsem keveri össze őket a néző. Megjelenik, és akkor tudja az ember, hogy kiről van szó, és ezen a fronton nagyon erősek a régebbi filmek.

A mondandójáról már beszéltem korábban, úgyhogy újra nem mennék bele, de tényleg egy olyan alkotás, melyet mindenkinek látnia kell. Egyetlen dolog talán egy picit zavart a filmmel kapcsolatban, és emiatt nem is fogok rá maximális pontszámot adni. Az pedig nem más, mint a játékidő, ami talán kissé túlhúzottnak érződik, de annyi mindent kellett elmesélni ebben a bő két órában, hogy így volt ez jó - habár a tömeg zúgolódásán is érződött, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Végül pedig egy nappal később már ez az érzet eltűnt belőlem, és csak a jóra, a szépre emlékszem vissza. Összességében egy remek filmről távoztunk, úgyhogy a 9/10 abszolút jár neki, és még egyszer hálásan köszönöm a CineFestnek a lehetőséget e nagyszerű mozizási élményért.