Vannak találkozások, melyek örökre megváltoztatják az életünket. Elizabeth (Norah Jones) és Jeremy (Jude Law) esete is ilyen, ugyanis egy kis New York-i étteremben találkoznak, ahol a fiú dolgozik. Lizzy ott hagyja a kulcsát, amiből Jeremy többet is őriz (köztük a sajátját is) és mindnek tudja a történetét. Lizzy azonban nem marad sokáig, csak kétszer találkoznak, de ez is akkora hatással van a lányra, hogy útja során rendszeresen ír leveleket Jeremynek. Lizzy egy bárban kap állást, ahol megismeri Arnie-t (David Strathairn) a kiégett zsarut, és feleségét Sue-t (Rachel Weisz), majd következő munkahelyén a pókerkirálynő Leslie-t (Natalie Portman), akivel egész Las Vegasig elutaznak, hogy találkozhassanak Leslie apjával, ám ez a találkozás az apa halála miatt nem jöhet már létre, és így Leslie kénytelen átértékelni addigi életét. Jeremy eközben igyekszik megtalálni Lizzyt, és rendzseresen újranézi a biztonsági kamera felvételeit, amik akkor készültek, mikor a lány ott járt. És, hogy hogy végződik ez a történet? Aki megnézi, megtudja...

Értékelés: Ha stílusilag kellene meghatározni a filmet, bizony komoly gondokba ütköznék, leginkább talán romantikus dramedyként tudnám jellemezni. A főszereplők egytől egyig nagyon jó alakítást nyújtanak, ehhez hozájön a jól sikerült szinkron (Solecki Janka, Ősi Ildikó, Zsigmond Tamara, Stohl András). És az is minden egyes kockán meglátszik, hogy nem amerikai vagy európai felfogás szerinti filmről van szó (Kar Wai Wong rendező munkája), ezt jellemzik a szokatlan kameraváltások, a premier plánok gyakori megjenelése, és a kékes-lilás színek uralkodása. Érdekes szimbólum a filmben az áfonyás süti (erre utal az eredeti cím blueberry=áfonya), és az ebből kivetített párhuzam Lizzyre, és így közvetve akár magunkra is. A Távolság íze jól működik könnyed esti moziként is, de el is lehet gondolkodni rajta, a lényeg, hogy így is-úgy is élmény, így aztán jár a 9/10.