Katja élete teljesen a feje tetejére áll, amikor egy bombamerényletben meghal a férje és a kisfia. Az ezt követő időszakban az igazságot hajszolja, és eljön a bosszú ideje is.

Nem, ne ítéljétek el az In the Fade-et a története alapján, ami bár sablonosan hangzik, mégsem az! Számomra mindig nehéz egy ilyen témát a vásznon látni, és kicsit féltem is a vetítés előtt, hogy "csak" egy Asghar Farhadi (A múlt, Az ügyfél) színvonalú filmet kapunk, csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Alapvetően nincs bajom Farhadival, ugyanakkor láttam már tőle akkora szenvedést is, hogy el sem akartam hinni, és az In the Fade olyan, mintha ő rendezte volna, csak épp a hibákból tanulva, az unalmas részeket száműzve hozta volna tető alá.

A filmet egyébként pedig a számomra ismeretlen Fatih Akin (A másik oldalon) hozta tető alá saját kezűleg adaptált forgatókönyvéből, és tényleg nagy meglepetést okozott számomra, hogy nem szenvedtem egyetlen percében sem, pedig a játékidő majd két órát emésztett fel. Ami még súlyosbítja a helyzetet, és itt derül ki, hogy egy film mennyire jön be a nézőnek, hogy ezt a legnagyobb teremben, a páholyból, a lépcsőről néztem végig, mivel ezt is bekempeltük. És mindezek ellenére nem volt időm azzal foglalkozni, hogy kockásra ülöm a hátsóm, ehelyett simán csak sodródtam e szívszorongató történet árával.

Persze egy ilyen sztorihoz alapból kell egyfajta nyitottság és elfogadás, mert belebotlottam egy-két gyönyörű tweetbe, amiről lesütött, hogy "ezek keményen elítélik és lenézik" a látottakat. Nem áll szándékomban filozofálni, de számomra ez a cselekmény így volt tökéletes, ezekkel a családi összezörrenésekkel, ezzel a bírói döntéssel, és ezzel a befejezéssel. Külön piros pont jár az írónak, hogy nem szokványos módon zárta le a történetet, hanem csavart rajta egy kicsit, érezhetően volt töke az ürgének, bár ez már a tárgyalóteremben is körvonalazódik. Egyébként érdekesség, hogy egy '38-as születésű német férfiről beszélünk.

Hogy Diane Kruger milyen tragédiákon megy keresztül?! Elég nehéz szavakba önteni, de annyira eszményi módon eggyé válik a karakterével, hogy imádtam minden egyes mozzanatát. Azt mondom, hogy az igazi színészkedés valahol itt kezdődik, és nem véletlenül kapta meg Cannes-ban a Legjobb színésznőnek járó díjat sem. A történetet olvasván nyilván kisakkoztátok, hogy a férjből (Numan Acar) és a kisfiúból nem sokat kapunk, viszont azok is minőségi pillanatok. Denis Moschitto pedig konkrétan az egyik személyes kedvencemmé játszotta ki magát ebben a filmben. A rosszakat gyarapító Hanna Hilsdorfot sem kell félteni, a káröröme annyira őszinte, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, és tudnék még említeni pár ilyen arcot.

Mondanom sem kell, hogy számomra az In the Fade volt a fesztivál csúcsalkotása, ugyanis nem csak a bevezetés, a tárgyalás, de még a befejezés is eszméletlenül hitelesre sikerült, ugyanakkor az igazi hab a torán csak az, hogy a gördülékenységével sincs baj. Sokszor ilyesmin buknak el a szememben ezek a fajta filmek, hogy agyoncsavarják, agyonbonyolítják és szenvedősre veszik. Mivel a témája ennek a filmnek is olyan, itt is van szenvedés, csak a mérték nem mindegy, és hogy miként éled meg. Diane Kruger pedig igazán megérdemelt már egy ilyen szerepet, és most nyilvánvalóan nem a karakterére céloztam mielőtt bárki félreértene. 10/10.