A történet egy Constantine "Connie" Nikas (Robert Pattinson) nevű bankrablót követ nyomon, aki elkerülhetetlenül belebotlik azon egyénekbe, akik őt keresik…

És ez a történetleírás így a legtökéletesebb, mert a Good Time egy olyan pörgős dráma, amelyről jobb minél kevesebbet tudni. No, Karlovy Vary nem olyan, mint a CineFest, itt földi halandóként egyes filmekért meg kell szenvedni - főleg egy ilyen kaliberűért, mint a Good Time. A mozi előtt egy kábé ötven méteres sor állt, fiatalok-idősebbek ültek a földön - kempeltek -, és vártak a filmre. A bejutáshoz passra volt szükség és szerencsére, merthogy azon egyének juthatnak be ilyen módon, akik még beférnek a terembe azon nézőknek köszönhetően, akiknek ugyan volt jegyük a filmre, de valamiért nem érkeztek meg a terembe a vetítés kezdete előtt öt perccel. Mondanom sem kell, hogy a vetítés előtt másfél órával az ötven méteres sor mögöttünk még ugyanekkora mértéket öltött.

Most következik a székből nézős utalás folytatása: ezt a filmet konkrétan a terem bal hátuljánál lévő hatalmas oszlopnak támaszkova, egy lépcsőfokról néztem végig. Mondanom sem kell, hogy ilyen kényelmetlen élményben most először volt részem, és bár számomra nagyon lassan telt el a Good Time játékideje, viszont kis túlzással imádtam az egészet. Méghozzá annak köszönhetően, hogy ismét valami eredetit láthattunk, és bár a történet teljesen sablonosnak tűnik, maga a film egyáltalán nem az, mert olyan filmkészítők tették le az asztalra - vagy fel a vászonra -, akik nem az átlagos látásmódot képviselik.

Történetesen a rendezést és az írást is ellátó Ben Safdie-ról és Joshua Safdie-ról van szó - előbbi alakítja az egyik főszereplőt is. Ez a páros valami olyat mutatott, amibe nem fut bele mindennap az ember. A Good Time minden képsorát élethűséggel itatták át, és olyan mélyre süllyednek a főszereplőink, amilyet igen ritkán látni. Persze, lehet itt azzal jönni, hogy ennyi balszerencse nem éri az embert, pedig de, mert simán bevonzhatja bárki… Csak ennyin múlik a dolog.

Robert Pattinson is végre újra villant, és olyan játékot láthatunk tőle, amilyet egyébként ritkán. Hétköznapi ember durván sok teherrel és felelősséggel a vállán, ugyanakkor néhány alkalommal ennek a fordítottja is megfordult a fejemben. Ben Safdie-ból egy kicsit kevesebbet kapunk, de néha a kevesebb több, és ezzel szerintem tökéletesen jellemeztem is, hogy tőle mire szabad számítani. Barkhad Abdi felbukkanása is igazán remekül sikerült, soha rosszabbat - bár egyébként is nagyon bírom a csókát! Jennifer Jason Leigh játékáról pedig szinte fölösleges is írnom bármit azon kívül, hogy most is teljes mértékben eggyé vált a karakterével, és ez így lenne rendben mindenkinél.

Brutálisan jó a film zenéje, amelyet főként szintén a Safdie tesók szereztek. Ez adja az alaphangot a filmnek, ettől száguld olyan tempóban a cselekmény, hogy lényegében csak pillanatok jutnak, amikor ellehet gondolkodni, merthogy egyébként egy tűt is lehetetlen leejteni. Jelenleg is a The Pure and the Damned szól, mert eszményi módon visszaadja az érzést, amikor a vetítésen voltam, és itt van előttem az egész. Ezért is sajnálom borzasztóan, hogy nem székből ülve láthattam a Good Time-ot, mert egy több órás ücsörgés után a hátfájás elég jelentősen áttudja venni a főszerepet, de mostanra volt időm elgondolkodni a filmen, és mérlegelni. A 9/10 sima ügy, de ez a film nem való mindenkinek…