A visszatérő megtörtént események alapján készült. Magával ragadó, hátborzongató film egy férfi küzdelméről, a minden rettenet ellenére legyőzhetetlen élni akarásról és a teljes esélytelenséggel is dacoló emberi szellemről. Hugh Glassra (Leonardo DiCaprio) a még feltérképezetlen amerikai vadonban rátámad egy medve: vadászcsapata többi tagja halottnak hiszi, és magára hagyja az áldozatot, társa, John Fitzgerald (Tom Hardy) pedig szándékosan tagadja meg a segítséget. Glass hihetetlen erőfeszítéssel dacol a természet és az ember kegyetlenségével. Őrületes kalandokat él túl, egymaga vág keresztül hegyen, erdőn, folyón és hómezőn, hogy visszatérjen a családjához.

Legszívesebben átírnám a hivatalos szinopszis végét, mert valótlan dolgokat állítanak benne - olyanokat, ami nincs is! Feldühít az ilyesmi, főleg egy ilyen brutálisan őszinte alkotást követően. Alejandro González Iñárritu rendező élt a lehetőséggel, és jóvá tette tavalyi bűnét, amelyet a Birdman formájában követett el, ugyanis A visszatérő felépítése nyomokban sem hasonlít arra. Való igaz, hogy a 156 perces játékidőtől rettegtem, mint a tűztől, és úgy voltam vele, hogy még csak nem is Leonardo DiCaprio miatt ültem be a filmre, hanem mert érdekel, hogy mi kerekedik ki ebből az ígéretesnek tűnő westernből. Napjainkban már nem divat indiános filmet készíteni, így ez a műfaj (is) kihalófélben van, ám az is tény, hogy van egykét szakmabeli, aki jól műveli ezt a témát, de manapság már nem készül az a valódi, vérbeli, igazi indiános western. Legalábbis egészen eddig nem készült.

Nehéz belátni, és nem is számítottam rá, hogy ilyen véleménnyel leszek, de az a helyzet, hogy Alejandro González Iñárritu mocskos módon összerakta ezt a kalandokkal teli bosszúállós drámát, ami egyetlen jelenetében sem köntörfalaz. Mivel R-es korhatár besorolással került vásznakra, nem kellett spórolniuk a vérrel, és finomkodásra sem volt szükség - mehetett minden a természet módja, s rendje szerint. A visszatérő egyszerre gyönyörű, brutális, vad, és nem fél a zsigerekig hatolni, hogy megbotránkoztathassa a nézőjét. Alapvetően nem igazán szeretem a lassú lefolyású alkotásokat, viszont jelen esetben nagyon is szükség volt rá, hogy két és fél órában bontsák ki a cselekményt, mégpedig azért, hogy minél empatikusabbak legyünk a főszereplővel szemben.

Egyéb esetekben viszont máglyára küldeném azokat, akik funkciómentesen túlnyújtják a játékidőt, "mert az a menő, az kell az Oscarhoz". Sajnos egyetlen dolgot elspoilereztek nekem, ami a medvetámadáshoz kapcsolódik, és volt egy másik momentum is, amivel viszont félreinformáltak. Igazándiból ez nem is fontos. Az elején, és úgy egészen a közepéig azt éreztem, hogy a film inkább Emmanuel Lubezki operatőré, mint Iñárritué. Aztán végül helyreállt a rend, és tovatűnt ez az érzés, minden apróság a megfelelő helyre került. Nem csak rendezés, de fényképezés szempontjából is zseniális dolgokat vittek véghez a készítők. Annyira gyönyörűen került vászonra a sokszor zord természet, hogy egyszer a lelkem simogatták a csodaszép felvételek, máskor pedig felzaklatták, amikor párhuzamot vontam a képek és az eseménysorozatok között.

Lubezki egy hős, aki olyan módon bánik a kamerával, mint senki más, és nem csodálkoznék, ha ismét bezsebelne egy rakat díjat, elismerést. Szinte mindegyik madártávlatból felvett képért a legtöbb hollywoodi film sírva könyörögne. De a tábortüzes jelenetek is káprázatosak, amikor a tűz pattog, szikrákat ver, és a kietlen fák lobjai között az eget pásztázza a kamera. A folyónál/ban játszódó jelenetek is iszonyú meggyőzőek, és abszolút hitelesek is, de a napfelkeltéket is említhetném. Ezeknek a képeknek hála az atmoszféra iszonyúan természetbarát, és egyben kegyetlenül őszinte is. Mindig mondom, hogy egy film akkor tud jó lenni, ha a hangulatteremtéssel nincs gond, és A visszatérő esetében nyilvánvalóan ez sem hibádzik, de sokszor a puszta tájak is rengeteget adnak az összképhez.

A kiváló bosszúállós, ámde baljós hangulathoz nagyban asszisztálnak Bryce Dessner zenéi, de Ryuichi Sakamoto és Alva Noto is erősítették ezt a vonalat. Vissza is nyargalnék az egyik legvéresebb jelenethez, amikor DiCaprio karakterét medvetámadás éri. Ez a rész annyira durva, hogy legszívesebben eltakartam volna a szemem, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Olyan valósághűre sikerült a támadás, hogy egyetlen pillanatra hinni akartam benne, hogy ez nem fikció, hanem a rideg valóság. A legjobb, hogy ugyanez a leírás ráillik az összes olyan jelenetre, amikor a főszereplőnk összetűzésbe kerül valakivel, vagy amikor pusztán csak az életéért küzd a kietlen tájon, a csontropogtató hidegben, a reménytelenséggel farkasszemet nézve.

Tudjátok jól, hogy hatalmas Leonardo DiCaprio rajongó vagyok, és már igazán kijárna neki egy Oscar-díj. Ugyanakkor hiába hozza le itt is a csillagokat az égről, és bizonyít bő két órán keresztül, elképzelhető, hogy mégsem lesz elég hozzá. Nem arról van szó, hogy DiCaprio ne adna bele apait-anyait, viszont nem tudom már, hogy mi kell ma egy Oscar-díjhoz, de ha egy sztárrá avatott Oscar-díjas rendező legújabb filmje sem elég hozzá, tényleg elmehetnek az Akadémia tagjai a fenébe. Egészen durva, ahogyan Leo átéli a medvetámadást, ahogyan szétmarcangolja őt egy grizzly, akivel szemben tehetetlen, és esélytelen. Nyilván itt a VFX is sokat dob hozzá, érdemes megnézni a kezeit, vagy a hátát, esetleg a nyakát. De egyébként tetszett az út, amit bejárt a karaktere, és ahogyan bejárta. Lényegében a halálból táncolta magát vissza, és csoda, hogy túlélte ezt az egészet. DiCaprio pontosan ezeket az érzéseket adta vissza.

Tom Hardy is nagy kedvencem, de mivel ő rossz oldalon áll, így nem volt kérdés, hogy melyiküket választom, és amondó vagyok, hogy akik Hardy oldalára állnak, elképzelhető, hogy a filmet is utálni fogják. Jelen esetben vagy a jókkal vagy, vagy senkivel. Hardy számára kevesebb lehetőséget adott A visszatérő, mint DiCapriónak, de az ő játéka is kellőképpen őszinte, azt pedig egyenesen imádtam, amit a szemében láttam. Domhnall Gleeson ismét a vásznon! Egyelőre megunhatatlan a srác, akit minden formában nagyon bírok, és itt is kitett magáért. Illett ebbe a közegbe, és szeretem, amikor tehetséges színészeket toboroznak össze egy igazán egyedi drámába. Így jön a képbe Will Poulter is, akit alapvetően ki nem állhatok, itt mégis zabáltam a vele készült jeleneteket, mert egyszerűen ő sem volt kívülálló, és elhitette velem azt, ami őt hajtotta. A többiek nem fontosak, de kiemelném még a gyönyörű Grace Dove-ot, aki Glass feleségét játszotta. Röviden Dove-nak sem kell a tehetségért a szomszédba mennie.

A fényképezés mellett a képi világa is magával ragadó, szinte folyamatosan képes voltam elmerülni a táj szépségében, és egy kicsit ott lenni, a főszereplővel együtt átélni az eseményeket. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a forgatás nagyrészt Kanada csodás tájain zajlott. Meglepően sok olyan jelenet is helyet kapott, amikor pattanásig feszítik az idegeket - ilyen, amikor indiánok elől menekül(nek). A film szimbolikája is érdekes, ha jobban belemerülünk a témába, de ezt majd mindenki értelmezi a saját látásmódja szerint. A kedvenc jelenetem az egyébként túl hosszan tartó medvetámadáson felül az, amikor a lovon fekszik a vége felé, és ahogyan…

Muszáj újra leírnom, hogy nem gondoltam volna, hogy pont Alejandro González Iñárritu legújabb alkotása lesz az, ami ennyire megérint az Oscar-szezonból, de az a helyzet, hogy A visszatérő vége főcímét muszáj voltam végigülni, mert a lábaim nem akartak működni, csak ültem, és ültem. Ilyen az, amikor egy drámát igazán jól felépítenek, és ez sokkal inkább a felépülésről szól, semmint a bosszúról. Vagyis szól ez mindenről: a családról, a bosszúról, az élni akarásról, csak épp az nem mindegy, hogy milyen módon oszlanak meg az arányok. Azzal nem árt tisztában lennetek, hogy itt nem arról van szó, hogy DiCaprio karaktere néhány nap alatt felépül, és Rambo módjára mindenkit levág - azért ettől több sütnivalója van a filmnek, amit én egy 10/10-zel jutalmazok meg.