A Galaxis legidegesítőbben optimista űrlénye, akit az sem lendít ki mindent átfogó boldogságából, hogy saját népe üldözi keresztül a világűrön, a Földön bujkál. Egy mogorva, magányos és makacs kamaszlány talál rá, és bár sem a világlátásukban sem a végtagjaik számában nincs bennük semmi közös, mégis társulnak. Igaz, csak azért, mert muszáj. A jövevény üldözői rájuk találnak, és a nyomukba vetik magukat. Mit tehetnének erre ők? Menekülnek, és közben azon törik a fejüket, hogyan menthetnék meg a bolygót, melyet már mindketten otthonuknak éreznek.

Viszonylag régen ültem be moziba animációs filmre, de mondhatni már itt volt az ideje. A Végre otthon! körül akadtak forgalmazási problémák, hiszen a CC-k nem tűzték műsorra, de végül csak eljutott Miskolcra is. A DreamWorks végre valami újjal rukkolt elő, aranyos kis űrlényekkel, akik sokkal színesebb egyéniségek, mint az gondolgatnátok. A cirka másfél órás játékidő optimális, nincs túlnyújtva, és Tim Johnson (Túl a sövényen, Z, a hangya) rendezésének hála végigvezetettnek is mondanám. Szeretem, amikor valaki érti a dolgát, hiszen a figyelmemet mindig felkeltették valamivel, habár apróbb bajok felütötték fejüket.

Nézzük csak bővebben. Arra gondolok, hogy mivel itt kimondottan a gyerekek voltak a célközönség, így az első fele direkt nekik volt címezve, és én kissé keresgéltem a helyem, de nem veszélyesen. Viszont utána észrevétlenül átvezettek minket egy teljesen más világba, az utolsó félóra pedig a felnőtt nézők számára is szórakoztatóbb, és valamennyire azért komolyabb is. A poénok addig is feküdtek, és a nyelvezetétért is jár a piros pont, de a végére tényleg feljebb kapcsoltak két fokozattal, és sokkal nagyobb szerepet kaptak az érzelmek, és jobban előtérbe kerültek emberi és nem emberi értékek is.

Manapság már simán kijelenthetjük, hogy rengeteg animációs film készül ilyen-olyan országok koprodukcióiban, és nem mondom berögzülten, hogy csak a nagy Hollywoodból származó alkotások a jók, mert akkor elferdíteném a valóságot. Annyi viszont szent, hogy a legtöbb alkalommal DreamWorksnek is sikerül megtalálnia azt a témát, amivel lehet tarolni. Persze itt felmerül a kérdés, hogy a közönség mennyire eszi majd, és hogy mennyire fogja szeretni, hogy nem teljesen buta - értsd: gyerekeknek címzett - lesz a végeredmény. Nekem bejött, hogy a végét így oldották meg, és szerintem aranyos ki történet kerekedett ki belőle.

Ami a karaktereket illeti, kapjuk ezeket a fura nem evilági lényeket, akik gonosznak is tűnhetnek, hiszen bolygót szereznek maguknak - ismét -, de legbelül kedvesek, barátságosak, és többnyire nyitottak. Ó, ki az az Ó? Hát a főszereplőnk, akiből hős lesz, és miegymás. Szerethető karakter sok-sok egyedi poénnal, és nagyon fura beszédstílussal. Mellé jut egy emberszereplő is, Tip, aki legalább annyira érdekes egyéniség, mint Ó. Kettejük bolondos kalandozása teljesen korrekt szórakozást garantál - legalábbis engem megvettek összességében.

Anya-lánya kapcsolat, barátság, hőstettek, és iszonyatosan vagány zenék. Merthogy a Végre otthon! zenéi számomra kimondottan felhúztak egy-egy egyébként nem annyira izgalmasnak tűnő jelenetet, de a felcsendülő számok által belém is átköltözött a bugi. Szép és méltó befejezést kapott, az aranyosság-faktora pedig jó szintet ütött meg, úgyhogy főként a zenéinek, és a második félidőnek köszönhetően elfér rá egy 8/10, de egyébként gyengébbre számítottam.