A pimasz, ámbár zseniális milliomos szuperhős Tony Stark, vagyis Vasember harmadik filmjében olyan ellenséggel találja magát szemközt, aki nem ismeri a lehetetlent. Stark szerencsére úgy dönt, felveszi a kesztyűt és titokzatos ellensége nyomába ered, a küzdelem azonban minden tekintetben próbára teszi. Vasembernek nincs más választása, meg kell óvnia a számára legfontosabbakat, és a túlélés (valamint a világ épsége) felszerelésén, találékonyságán és ösztönein múlik. A küzdelem során talán végre megtalálja a választ is az őt oly régóta kísértő kérdésre: vajon a páncél teszi az embert, vagy az ember teszi a páncélt?!

Tele voltam fenntartásokkal Shane Black rendező miatt, ami egy elég kockázatos lépés volt a Marvel részéről, hiszen Jon Favreau kiváló munkát végzett az előző két résszel. Sejtettem, hogy nem lesz különösebb gond vele, mivel Robert Downey Jr.-nak is volt némi beleszólása a dolgokba, így azért némileg megnyugodtam, de a végleg ez csak a moziteremből kijőve következhetett be. Hogy mit tud a Vasember 3? Azért az nem rossz, hogy egy pillanatig sem unatkoztam, és egyúttal itt a remek példa arra, hogy lehet úgy is szórakoztató képregényfilmet csinálni, hogy nem folyton a különféle akciójeleneteket tolják a néző arcába.

Shane Blacknek ez utóbbi sikerült többek közt, továbbá neki köszönhetően kapott egyfajta coolfaktort a film, ami tökéletes összhangban van Tony Stark egyéniségével és stílusos humorával. Mindezt pedig úgy tálalták, hogy ne legyen giccses, ne lőjön túl a célon, hanem egyenesen telibe trafáljon, így nem volt nehéz dolguk a nézőknek, hogy kedveljék, amit látnak, hiszen aki egy ilyen filmre vált jegyet, fogja zabálni az ilyesfajta poénokat.

Jókora kampányt kapott a film, amelyet most a forgatókönyvvel hoznék kapcsolatba, hiszen ezek ketten itt keményen 'összecimbiztek'. Hogy spoilermentes maradjak, inkább csak nagyvonalakban említeném meg Mandarint, és a körülötte lengő hatalmas rejtélyt. Nem semmi, ugyanakkor kicsit csalódás is a figura, másrészt pedig zseniális, hogy nem volt szivárgás, ezeknek hála pedig folyton akadt újdonság. Örültem amiatt is, hogy nem síkegyszerű történetet írtak az elvileg befejező darabnak, mert valljuk be, ez manapság szintén nem divat. Mindezt majd természetesen a végső pontozásnál is figyelembe veszem.

Úgy hozta az élet, hogy a feliratos kétdés változat alkalmasabb időpontban ment, mint a szinkronos verzió, így arra váltottunk jegyet, és örültünk, mint majom annak a bizonyosnak, hogy vidéken előfordul ilyesmi is. Részemről ez volt az első Vasember-film, amelyet nem szinkronnal láttam, és néhány perc kellett hozzá, amíg megszoktam, de végül nem bántam meg. Vagyis részben de, mert a felirat minősége botrányos volt mind fordítási, mind pedig formai szempontból. Valahogy nem ezt várná az ember fia egy ekkora kasszasiker filmnél, ráadásul, ami igazán bosszant, hogy a vélhetőleg főváros környékéről származó illetőnek ezért fizettek. Ettől komolyan még az is jobb lett volna, ha a szinkront átkonvertálják felirattá… A 3D nem hiányozott, és igazándiból egyszer sem jutott eszembe, hogy ezt, vagy azt a jelenetet ilyennek szánták. A vérbeli filmrajongók véleményem szerint még mindig a sima verziót részesítik előnyben, de ebbe inkább nem mennék bele jobban, sokadjára.

Robert Downey Jr. a Vasember, ő Tony Stark, a milliárdos, a zseni és a playboy, aki abszolúte fantasztikusan áll neki, és voltaképpen annyira eggyé vált már a karakterrel, hogy mást elképzelni sem tudnék a szerepében. Apró malőr, vagy nevezhetjük manapság divatnak is, hogy az ő karakterét is lerántották a mélybe, hogy aztán felemelkedhessen. Gondolom, ezt a mondatot nem szükséges befejeznem, tudjátok jól, hogy mire gondolok. Gwyneth Paltrowt még az első részben nem kedveltem, de azóta megbarátkoztam vele, és ugyanannyira szerves részese a franchise-nak, mint RDJ. Don Cheadle-ról ugyanez mondható el, Guy Pearce pedig mostanság csodásan magára talált, és jobbnál jobb szerepekben láthatjuk. Rebecca Hall szintén üdítő társaság, és kellemes társaság az általa játszott Maya Hansen. Jon Favreau színészileg nagyszerű, mint ahogyan Ben Kingsleyről is fölösleges lenne negatív gondolatokat írni, bár azért egy kis Borat-érzet befigyelt sajnos, ami nem épp építette a filmről kialakult képet, de annyira nem tudott rongálni, hogy kárt tegyen. Ty Simpkins szuper kis újoncfióka, akinek találkozása Tony Starkkal egyedülálló pillanatokat kölcsönzött, és amit álmomban sem gondoltam volna, hogy kicsit Dokis lett a hangulat kettejük miatt.

A páncélok okoztak némi meglepetést, és ezekben a pillanatokban olyat éreztem, amit a mai filmeknél egyre kevesebbszer. Azt, hogy valami újat kapok, valami újat látok, nem pedig a már megszokott popcorndarabkák röpködnek velem szembe. A történet gonoszainak megformálóit kihagynám az értékelésemből, viszont ezen a fronton is megpróbáltak újat alkotni, de annyira belém égett már az elmúlt szűk két évtized során a Terminátor 2 minden egyes képkockája, hogy nem volt egyszerű dolguk. Apró csorba, de ennyi kell, semmi sem tökéletes.

Ja, a vizuális effekteket majdnem kihagytam, de arról sem sok mindent lehet írni, hiszen minden gyönyörű, egybeforrt, és tökély, egy olajozott szerkezetként is lehetne jellemezni.

Egy szó, mint száz, valljuk be őszintén, hogy hiányzott már egy igazán átütő film, amiből mostanság nem igazán jutott nekünk. A második részre anno haragudtam kicsit, mert első nézésre csalódást okozott, de azóta már többször láttam, és nem olyan vészes, mint akkor tűnt. Mindentől elvonatkoztatva tetszett, hogy erre a részre kaptunk egy kis eredettörténetet, és bejött a stílus, amiben lepergett ez a 130 perc. Részemről küldök rá egy 9/10-et, és csak azért nem tízes, mert a T2 feelingtől egyszerűen képtelen voltam megszabadulni. A végére szokás szerint kapunk egy vége főcím utáni zárójelenetet, amit még a moziba járó közönség mindig nem tanult meg, hogy érdemes megvárni.