A gonosz királynő (Julia Roberts) megfosztja jogos örökségétől az árva hercegnőt, Hófehérkét (Lily Collins), hogy ő maga uralkodhasson a királyságban. Nem mellesleg pedig szeretné felkelteni a jóképű Alcott herceg (Armie Hammer) figyelmét is. Hófehérke szépsége azonban megbabonázza a herceget, aki rögvest beleszeret. Dühében a királynő száműzi a fiatal lányt a sötét erdőbe, ahol reményei szerint egy emberevő szörnyeteg gyomrában köt majd ki. A talpraesett hercegnő azonban szövetkezik hét lelkes, lázadó törpével, hogy visszakövetelje magának a trónt, elűzze a gonoszt és visszaállítsa a rendet a birodalomban.

Basszus, na igen, az ilyen újraálmodásoknak látom értelmét! Tarsem Singh-et mindenki a látvány nagymesterének hívja, és nem véletlen e elnevezés, ugyanis nála aligha lehetett volna jobb kezekben Hófehérke újraálmodott története, amely csupa humor, kaland, árulás, mese és romantika. Mesteri a történetmesélés, és minden egyes képkockája fenségesen ragyog, pont ahogyan egy mese élőszereplős változatát elképzelném. A vizuális orgia kifejezés szerintem édeskevés, majd meglátjátok, mert annyira helyénvaló irányba szabadultak el totálisan, hogy több alkalommal lettem lenyűgözve. Sokan fújtatok az első előzetes után, nekem pedig pont ez jött be jobban, mint a május végén érkező másik, de az esélyt majd az is megkapja - mindenesetre nem felkötheti a gatyáját mind a nyolc törpe!

Gonosz királynő, sanyarú sorsra került királyság, kitagadott mostohalány? Olyan érzést gerjesztettek bennem, mintha egy élőszereplős mesevilágba csöppentem volna, ahol ugyan megvan a gonoszság, az ármány, de mégis olyan meseszerűen tálalva. Természetesen a remek dolgok, a báj, a szerelem, a humor és a kalandosság szintén jelen van. Eleve zseniális lett mind az angol, mind pedig a magyar cím, bár ez mellékes a film értékének szempontjából. Amikor kimozdulunk a nagyvilágba, legyen az csupán a hóborította erdő, vagy a palotát mutató látkép, a törpék varázslatos lakja, a falu, esetleg bármi más, ott aztán egy az egyben levettek a lábamról. A havazós jelenetek ámulatbaejtőek, és ahogyan mozog a kamera, és térképezi fel a tájat, nyilván remek munkának számát, de amikor a sötét égbolt kerül elénk, az is egyértelműen királyság.

Tarsem nem csupán a vizuális látványról gondoskodott, hanem emellé annyira bűbájos és meseszerű a hangulat, hogy el sem hittem, hogy egy régi klasszikus mesét lehet ilyen szemkápráztatóan adaptálni. Jönnék még a szintén látványhoz tartozó megannyi meseszép ruhával és azok kiegészítőivel, amely véleményem szerint Oscar-jelölésért kiált, de nem sok esélyt látok rá, hogy az Akadémia elismerné. A részletekbe ugyancsak kiválóan beleásták magukat, és nem kis munkát fektethettek bele, hogy minden ennyire pompásan mutasson.

Lily Collinsra sokan fújtok a szemöldöke miatt, pedig nem is gondolnátok, mennyire eszményi választás Hófehérke szerepére. Ne kérdezzétek, nem tudom hogy csinálta, de annyira bájos tudott lenni, amennyire azt karaktere megkívánja. Meseszép az arca, a mosolya, a haja és nekem valahogy egy az egyben ugyanolyannak tűnt, mint a mesebeli karakter. Tündérien nézett ki minden egyes ruhájában, habár az elején még szokni kellett, de hamar sikerült félretennem eme aggályaimat, ami csak és kizárólag neki köszönhető. Julia Roberts a történet másik fénypontja, mert hiába alakít mostohát, vagyis egy romlott gonosz királynőt, mégis annyira csodálatosan néz ki, hogy igazán szerencsésnek mondhatja magát az ő korában. Néha még neki is szurkoltam amellett, hogy a jók oldalát pártoltam mindvégig. Fura egy helyzet, de nagyon szeretem őt, mint színésznőt, mert meseszerűen adta vissza a gonoszságokat, és akár még a gyerekeket sem kell tőle távol tartani. Armie Hammert is tehetséges színésznek tartom, és az utóbbi évek során egyre több szerepével bizonyítja, hogy mennyire színésznek született. Nagyon mókás a karaktere, megannyi vicces pillanatot generál, mellesleg érdemes megnézni, hogy hogyan adja vissza az elvarázsolt herceget. A törpéket nem sorolnám fel egyesével, mert ők úgy, egy kupacban voltak eszméletlenül jó arcok, akik szintén nagy mókamesterei a történetnek. A gyűlésük halálosan vicces, és annyira szépen felvezetik őket, valamint mesésen festenek egy csapatként. Annyira aranyos, ahogyan Hófehérkét felkészítik, bár ez picit gyorstalpaló jellegű, és túl mély tudás hirtelen, de engem aztán nem zavart.

Nincs mese, Hollywood mesélt Tarsem Singh szemén keresztül, és engem elvarázsoltak, bár az eddigi sorokból ez nagyon is világossá válik. Egyetlen negatívumként az elején kellett némi idő, mire belerázódtam, de onnantól felemelő és kalandokkal teli utazásban részesít, így hát az ítélet 9/10. A szinkron kellemes társaság, pontosan annyira korrekt munka, mint amilyet egy ilyen meseadaptáció megérdemel. Köszönöm Tarsem, köszi FHF, hogy két hét előnyt adtál az amcsikhoz képest.