Kalifornia lakói fel vannak készülve a földrengésekre. Azt hitték. De ilyen méretű katasztrófára senki sem számított: San Franciscót és környékét egy 9-es fokozatú rengés teszi a földdel egyenlővé. Egy helikopterpilóta (Dwayne Johnson) és rég elhidegült felesége (Carla Gugino) Los Angelesből észak felé indul, hogy megkísérelje a lehetetlent: fel akarják kutatni, és meg akarják menteni a romok között ragadt lányukat. De amikor azt hiszik, már minden bajon túl vannak, akkor kezdődnek az igazi kalandok…

Időnként szükségünk van katasztrófafilmekre is, és a Törésvonal egyszerűen jókor volt jó helyen. Odakint tombol a tikkasztó hőség, és lényegében a filmben is ezt kapjuk, csak némi földrengéssel felrázva. Mondhatni, minden adott volt, és a készítők éltek is a lehetőségekkel. Brad Peyton már tudja, miként szögezze a nézőt a székbe, és a családi dráma vonal egyébként is a kisujjában van. A nyitójelenetnél egyből beugrott, hogy olyan mintha titokban rebootolták volna a Medicopter 117-et. Emlékszünk rá, ugye? Fantasztikus jelenet volt.

Visszakanyarodva a látottakhoz: a Törésvonal könnyedén kezelte a szűk kétórás játékidőt, ami pedig engem illet, remekül szórakoztam, habár a látottak nem épp vidámságot költöztetnek az emberbe, de tudjuk, hogy ez csak film. Brutális dolgokat valósítottak meg, és láthattunk már világméretű pusztulást, de nincs ezzel gond, főleg, hogy most megint Amerika kapott a jóból. Egy dolgot rontottak el a végén, hogy az amerikai zászlót nem kellett volna meglengetni. Ez annyira klisés volt, hogy már fájdalmas. Mondjuk, ha már itt tartok, fel lehetne sorolni családi frontra még néhány dolgot, de mégsem izgat, mert az összképpel elégedett vagyok, és miközben néztem a filmet, nem ilyeneken agyaltam.

Peyton megtanult rendezni, tudja, hogy mi kell a közönség megvételéhez, mert a Törésvonal izgalmas lett, amelyben nem kevés milliméterre kiszámolt, feszült jelenettel találkozhatunk, amelyek nem is állnak teljes bizonyossággal a valóság talaján, de mindezek ellenére szerethető. Szóval készüljetek fel olyan jelenetekre, mintha a Végső állomást néznétek, csak itt megússza az áldozat, hogyha az épp egy főszereplő. Igen, ilyen fronton nagyon kiszámítható, mert hiába küldik be rögtön az elején Johnson karakterét a sűrűbe, úgyis tudjuk, hogy nem lehet baja, hiszen ő a főhős.

Dwayne Johnson egyébként az utóbbi években személyes kedvencemmé nőtte ki magát, mert egyszerűen cool a csávó. Mostanság csakis szórakoztató kalandfilmekben láthattuk, és ez jól áll neki, tudja, hogy mitől megy a showbiznisz. Színészileg sincs vele gond, ment neki a pityergős jelenet is, de ez alap, szóval újat nem mondtam. Carla Gugino másik személyes kedvencem, de olyan kevés filmben szerepel mostanság, szóval élveztem az ő társaságát is. Az viszont fura volt, amikor Mr. Fantastic, vagyis Ioan Gruffudd feltűnt a színen. Egy biztos, az elmúlt tíz év során nem sokat fogott rajta az idő vasfoga, és meglehetősen fura volt látni, hogy nem bírt megküzdeni az elemekkel.

Alexandra Daddario nyilván eyecandyként került ide, és ezen a fronton jól ellátta a munkáját, de színészileg sincs rá panaszom. Kicsit képtelen, hogy a Hugo Johnstone-Burt által játszott esetlen srácba szeret bele, de nekem ez is tetszett, a minden lében kanál kisöccsét játszó Art Parkinson pedig elengedhetetlen szereplő, akinek rengeteg poént köszönhetünk. Nagyon illett még a képbe Paul Giamatti, akinél egyetlen dolgot sajnáltam borzasztóan: hogy Nicolas Cage magyar hangját kapta. Ugyanide sorolható még a riporternőt alakító Archie Panjabi is - no, nem a szinkronszínészi frontra gondolok.

Hatalmas pusztítások tanúi lehetünk, rengeteg digitális trükköt láthatunk, de minden teljesen életszerű, és nem mondaná meg róla az ember, hogy nem valóságos. Na, nem mintha tudnám, hogy hogyan hat ki egy lemeztektonikai mozgás egy sík földterületre. Egyszerre szép, s borzasztó is, remélhetőleg nem valósul meg az, amit filmre vettek. Sajnos a 3D-kényszer ezúttal is megvolt, nem zavart, de nem kellett ahhoz, hogy élvezzem a filmet, és ez így van rendjén. A képtelen jelenetek közül a motorcsónakos, szökőárral szembemenős volt a legklasszabb, de akadt még pár igényesen leforgatott látványpillanat.

A zene és a hangvágások is eléggé feküdtek, és a mozi falai között jó volt elvegyülni ezek hatásaiban. A családi szál tényleg megható lett, még el is érzékenyültem az egyik jelenet alatt, és mivel tényleg kevés dolog zavart, amondó vagyok, hogy elfér rá a 9/10, mert jelen esetben igazándiból inkább a látványt és a gördülékenységet kell nézni, s azt értékelni. Nyilván lesztek páran, akik egyből lehúzzátok majd, de ez mindenkinek szuverén joga.