Freddie, a veterán tengerész a II. világháború után leszerel és hazatér, de számtalan poszt-traumás stressz által okozott idegösszeomláson van már túl. Végül rátalál egy szektára, amely azt ígéri neki, különös gyakorlatokon keresztül megszabadítják az érzéseitől. Lépésről lépésre szinte teljesen beszippantja a közeg, de vajon teljesen szétzilált életén változtat-e ez bármit is?

Paul Thomas Anderson legújabb drámáját szinte csont nélkül mindenhol két pofára zabálják, és söpri be a különféle jelöléseket, majd pedig díjakat. Tény, hogy a rendező ismét egy nagyon különleges filmmel állt elő, amelyben mintha nem lennének határok, ugyanis egyszerűen nincs megszabva, hogy mit meddig lehet, és hogy a szereplők milyen mélységekig vihetik el az adott cselekményszálat. Mindez tök jól hangzik, ellenben a végeredmény már közel sem ennyire nagyszerű. Kissé lassú folyású, ami miatt nem szoktam megakadni egyetlen drámánál sem, viszont itt halálosan idegesített, hogy történés folyamatosan van, közben meg annyira vontatottan hat.

Egész végig az élet legeslegegyszerűbb mozzanatait követhetjük nyomon, legyen az akár egy szántóföldön való esztelen rohanás, egy hétköznapi séta, vagy egy kis családi civakodás. Ezzel ellentétben Paul Thomas Anderson művében minden tökéletesen fényképezett, harmonikus egyensúlyban van a színvilág a szereplők nyersségével, na és persze a naturalizmus stílusjegyeivel. Ezek tetejébe itt van még azaz aprócska tény, hogy ebben a filmben semmi sem a megszokott, legyen szó bármiről, akár az előbb felsoroltak bármelyikéről is.

Nagyrészt csak az első percek okoztak kellemetlen pillanatokat, amely mellé megbotránkoztató érzések párosultak, de szerencsére a továbbiakban nem ezeket a mozzanatokat előtérbe. Búskomor zenével kísérik a látottakat, és sokszor alkalmaznak manapság már nem sokat hallott régies dallamokat is, ami tökéletes aláfestés az '50-60-as éveknek. Egyetlen hatalmas bajom van a lassú folyású történetvezetés mellett, hogy témáját tekintve igenis mély, azonban mégsem képes megjárni a neki szánt utat. Olyan, mintha a rendező nem találta volna a megfelelő fogást… a fogást, ami által magával ragadták volna a nézőt a mélybe. Szoktam szimpatizálni a művészfilmekkel, ráadásul ez még várós is volt, és ezzel is próbálkoztam, de nem hagyta magát. Komolyan, mintha egy masszív szívtelen dög lenne ez a 144 perc. Szóval részemről simán kijelenthető, hogy csalódtam, hiszen ettől jóval többet - nem mást, csak többet, mélyebbre menőt - vártam.

Joaquin Phoenix még hogy visszavonul… mégis mi a fenének tette volna, hiszen rettenetesen nagy tehetség, aki bármeddig képes elvinni a rábízott karaktert. Jelen szerepében is tökéletesen adta vissza az elkattant pasast, aki jó nagy zűrzavarba keveredett - igen itt most az előbb már taglalt, a forgatókönyvből adódó hiányosságokra céloztam. Phoenix nem egy jelenetben eljut egy olyan szintre, hogy szinte hajtépés… amikor a tengerparton tolja Tónyót, közben a háttérben pedig a hullámok verdesnek. Ez is egyébként egy fura jelenet, hiszen inkább a hullámok, és a gyönyörű kékség maradt meg, semmint ami ott valójában történt. Zseniálisan őrült egy színész, aki az ugyancsak hasonló tehetséggel megáldott Philip Seymour Hoffman és Amy Adams oldalán kamatoztatta tehetségét. PSH kapcsán az van, hogy nagyjából mindig rátesz egy lapáttal korábbi szerepeire, itt például nem csak simán fenomenális, hanem még a karakter kedvéért begyakorolt szájtartásával tetézi az eleve lezüllött külsejű, nem normális fickót. Ugyanez a vonás Phoenix karakterére is ráhúzható. Amy Adams amolyan 'szellemként volt jelen', amivel nincs is gond, csak egész egyszerűen néhány nap múlva alig fogok belőle emlékezni bármire is - ha értitek, mire célzok.

Szcientológia szempontjából sajnos alig derül ki bármi is, pedig akár rohadt nagy felháborodást is kelthetett volna. Összegezve a filmet, a piák és a züllöttség miatt kissé a Rumnaplót idézte bennem, bár az kimondottan egy téma-centrikus dráma, míg ezt más alapokra építették fel. Sok benne az elidőzés, a tökélés, a hullámokkal szembeeresztett állóvíz, amelynek szimbolikája egészen érdekes így belegondolva! A helló, üdv, szia, szevasz pedig nem kavarja fel ezt a nyugalmat. Igazi művészalkotás a javából, ami a jóindulatomnak, és a belső értékeinek hála megkapja a 6/10-es pontszámot, mert különc. És inkább jó különc, mint rossz különc.