1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe (Bérénice Bejo), a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe, miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer (John Goodman), a stúdiófőnök felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal. Vajon sikerül megtartania valamit régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm műfaja őt is magával rántja a feledés homályába?

Bizonyára bennetek is felvetődött a kérdés, hogy mitől lehet remek és sikeres A némafilmes. Nos, a helyzet nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Legalább két oldalról meg lehet közelíteni. Egyik a néző, akinek a látottakon keresztül kell átérezniük a szereplők helyzetét, érzéseit, gondolatait. A másik pedig a vászon, vagyis a színészek, akiknek azért van nehezebb dolguk, mint a hangosfilmekben szereplőknek, mert mindent ki kell tudni fejezni mimikával, testbeszéddel, és ez azt eredményezi, hogy az adott színésznek/színésznőnek sokkal nagyobb tehetséggel kellett annak idején rendelkeznie, mint egy normál színésznek. Régen ez volt a standard, és a színészek erre készültek fel, viszont jó ideje nem készült teljes hosszúságú némafilm.

Michel Hazanavicius forgatókönyvíró-rendezőnek ezért is került nagyobb erőfeszítésébe összehozni a látottakat. Kellett egy remek forgatókönyv, és úgy gondolom, nagyon jó témát rántott elő tarsolyából, és miután sikerült a körülményekhez megfelelő szereplőgárdát összetoborozni, jöhetett a mehet. Kétesélyes volt a dolog, és mivel francia-belga koprodukcióban készült, így gondolatom szerint ő sem sejthette, hogy különböző díjátadók ennyire megkörnyékezik filmjét. A rendezés sem átlagos, sokkal több dologra kell koncentrálni, például nagyon fontos építőeleme a zene, mert sokszor beszéd és cselekményhangok helyett az hivatott átívelő szálat szőni a néző és a szereplők közé. A néha bevillanó egy-egy mondat azért nagyszerű megvalósítás, mert ad némi támpontot a nézőnek, és ez azért jön jól, mert nem hagyja elveszni a nézőt.

Helyszínekben is remekel, mert többször járunk stúdióban, a kulisszák mögött, és minden más helyszín, ahol megfordulnak főszereplőink, gondosan kidolgozott, végül pedig emellé jön még jó néhány filmes utalás. Ha másért nem, már csak a fekete-fehér képe miatt is kilóg a mai filmek sorából, méghozzá pozitív irányban, és tudjuk, hogy kisebb színészek is képesek sikerre vinni egy-egy valóban kitűnő alkotást. A B/W módszerrel még az időben is visszarepít minket, nem beszélve, mikor a szereplők a Variety újságot lapozgatják, ami nem egy tavaly alakult újság/hírportál. A finom hangulattal tökéletesen párosodnak a kosztümök, és különböző öltözék kiegészítők, bár ez utóbbival konkrétan a rengeteg féle-fajta fejfedőre gondolok, amik kimondottan megragadtak bennem.

Egyetlen kisebb negatívumként a vége róható fel. Konkrétan az a bajom vele, hogy összecsapottnak éreztem. Egész végig olyan szépen-részletesen bontották ki a cselekményszálakat, a vége meg úgymond egy csapásra megoldódik. Itt elkélt volna némi korrekció, és most nem kell nagy dolgokra gondolni, mindössze néhány percnyi levezető cselekmény után nem valószínű, hogy pörögnék most ezen. Habár, ha manapság ennyi hibával készülne egy-egy film, összetehetnénk a két kezünket, viszont emiatt nem tudok vele elnéző lenni a végső pontozásnál.

Bevallom őszintén, Jean Dujardin neve számomra totálisan ismeretlen, de mostantól ez szigorúan múlt idő. Káprázatos játékot láthatunk tőle, és annyira odateszi magát, hogy tényleg nem éreztem, hogy neki meg kellene szólalnia, és hogy ezáltal nőne a filmélmény. Pontosan így volt jól, ahogy, és vele kapcsolatosan az álmodós jelenete a kedvencem, főleg, amit ott művelnek a készítők, az egyszerűen kiemelkedő. Egész komoly az is, ahogyan mozog a komikus és a drámai alakítás között. Bérénice Bejo a történet másik nagy ragyogó csillaga, aki nem hétköznapi hölgyemény, és annyira bájos, életű alakítást láthatunk tőle, hogy elképesztő. Elég csak megnézni azt a jelenetét a bemutatóból, amikor a fogason lógó ruhával játszadozik, és enyeleg a zakóval, amit hús-vér emberként ölel, mi nézők pedig el hisszük. John Goodman és James Cromwell neve is említést érdemel, de Penelope Ann Miller mellett sem érdemes elmenni, már csak azért sem, mert korábban már alakított híres némafilmszínésznőt a Chaplinben. A főszereplő kutyája meg egész egyszerűen imádnivaló, amellett, hogy szokatlanul nagy jelentőséggel bír. Pontosabban kifejezve, még a történtet szempontjából sem elhanyagolható jelenléte, és némi vidámságlöketet is ad pluszba. Becsületes neve, Uggie.

Tudtam, hogy nekem látnom kell ezt a filmet, mert már az első bemutatójával megvett kilóra, viszont ez idáig elképzelni sem tudtam, hogy milyen értékeket tartogathat magában. Most már tudom, de előre szólok, nem a nagyközönség a cél, hanem egy kisebb réteg, bár tény, hogy sokan a különböző jelölései miatt esélyt fognak neki adni. Feljebb már pedzegettem, hogy nem tudok vele elnéző lenni, és egy pont levonással a 9/10-et tartom neki reálisnak. A jövőben pedig kérek még több ilyen hasonló egyediséget!