Amikor a felnőttek leoltják a gyerekszoba lámpáját, a sötétből szörnyek bújnak elő, akik az aludni próbálókat ijesztgetik. Ezt minden gyerek tudja. Azt viszont kevesebben sejtik, hogy a rémes figurák nem azért huhognak és ugrálnak a homályban, mert élvezik, ha mások félnek: egyszerűen ez a munkájuk. Sulley, a kék szőrű, piros pöttyös óriás az egyik legsikeresebb ilyen cég, a Szörny Rt. csúcsrémisztője. Asszisztensével, a kicsi, gömbölyded és egyszemű Mike Wzowskival járja az emberek világát, hogy sikolyokat gyűjtsön. A különös vállalat rémisztő hétköznapjai azonban szőröstül-bőröstül kifordulnak, amikor a páros egyszer véletlenül saját világába enged egy kislányt. A sokfejű lények városában teljes lesz a fejetlenség. Míg a lányka a rémvárosban bolyong, mindenki igyekszik elbújni előle; hőseink viszont megkeresik, és segíteni próbálnak rajta: szörny még nem követett el ilyen szörnyű, jóságos tettet.

Egy ideje tervben volt már az újranézése, és ha már nyáron kapjuk a folytatást, dobok ide pár betűt az eredetiről is, amelynek premierje óta lassan tizenkét év telt el. A Disney Pixar mindig remekelt az animációs filmgyártásban, és mindig is tisztában voltak vele, hogyan alkossanak egyedit, eredetit. Nos, a Szörny Rt. mondhatni klasszikussá nőtte ki magát, és nem hiába illetik ezzel a jelzővel, hiszen még ennyi idővel később is szórakoztató és halálosan vicces. Pete Docter olyan animációssal állt elő annak idején, amely ritka jó darab, és mondom ezt úgy, hogy nyomokban háromszor is sikerült nyakon csípnem az elmúlt néhány napban. Docter a folytatásnál már semmilyen formában nem tér vissza, szóval lebeg az a bazi nagy kérdőjel, hogy vajon milyen szintet fog megütni. Most nagy hirtelen a Verdák 2 ugrott be, amelynek a gondolatától is rosszul vagyok, de nem akarom az ördögöt a falra festeni.

A Szörny Rt. üdítő pillanatokat és nagyszerű szórakoztatást garantál felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, amely manapság ritka kiváltság, úgyhogy ez mindenképpen becsülendő tényező. Az animáción nyilván látszik, hogy nem ma készült, és észbontóan jól szemlélteti, hogy az elmúlt évtized során mennyit fejlődött a technológia. Azonban, mondom én, nincs itt szükség flancos 3D-re, mert az még mindig nem más, mint nagyipari parasztvakítás, illúzió, fölösleg. Egy film - legyen az animációs, vagy sima -, ne ilyenek miatt legyen jó vagy rossz.

Az előbbi mondatomon elidőzve picit, olyan érzésem támadt, miközben néztem, hogy akkoriban még sokkal több emberiség lakozott az emberekben, de még a 'szörnyeket' is sokkal barátságosabbra faragták, célozva ezzel természetesen a készítőkre. Egy igazán szép történet egy végtelenül aranyos kislánnyal és két nemszörnnyel a főszerepben, akik fergetegesen jó triót alakítanak. Mike és Sulley karakterei úgy íródtak, hogy ne pofonegyszerűek legyenek, hanem olyan figurák, akiket nem un meg a néző néhány perc, vagy poén után. Boo, azaz a történet cukor édes kislánya tündérien aranyos, egyszerűen zabálnivaló, és kíváncsiságból meghallgattam az eredeti hangját, ami hát… inkább úgy fogalmazok, hogy eszeveszett jól sikerült a szinkron, de ez a két főszereplőt illetően is igaz. Nagyon is számít, hogy milyen hangokon szólalnak meg a szereplők, és itt a szinkron egyértelműen előnyére vált ennek az animációsnak.

Igazán megindító történet ez a barátságról, a gyermekkorról, annak velejáróiról, és ugyan hibát nem tudok mondani, mégsem tudom maximális pontszámmal jutalmazni, viszont a 9/10-et lazán kiosztom rá. És hajrá folytatás, hajrá!