1979-ben az Amerikai Légierő lezárta az 51-es körzet egy részét. Minden anyagot vonattal egy szigorúan őrzött létesítménybe szállítottak. Az éj leple alatt a tehervonat látványos balesetet szenvedett, mielőtt elérte volna végső célját; a szállítmány sorsa a mai napig rejtély. Egy titokzatos természetfeletti erő bujkál ebben az átlagos kisvárosban – de vajon ez az erő jó vagy gonosz? Mi a szándéka? Furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Ismeretlen kormányügynökök érkeznek – de mi célból? Foglyul akarják ejteni ezt az erőt, meg akarják védeni a várost, vagy el akarják hallgattatni a tanúkat? Egy átlagos család a különös események csapdájába kerül. A rejtély kibogozásáért folyó versenyben minden feltárt titok csak még több kérdést vet fel…

J.J. Abrams a hype és a titokzatosság királya, amellett, hogy Hollywood egyik legtehetségesebb, legsokrétűbb rendezőjéről beszélünk. Érti a dolgát, nem nyúl mellé, és ez sziklaszilárd keménységgel visszaköszön a Super 8-nál is. Beültem a terembe, már 10 perc eltelt az első képkocka óta, amikor egyértelműen olyan érzés fogott el, mintha visszamentünk volna az időben vagy 30 évet. A képi világ, a helyszínek, az autók, a szereplők és azok ruházata, sehol egy mai híres színész, tényleg minden olyan… retro. Ezzel engem már itt megfogott, de még csak átlagos az egész. Még. Az a bizonyos vonatos incidens nem gyenge szájtátást okozott, és olyannyira mesterien kidolgozott volt, hogy a későbbiekben folyamatosan csak fokozódik a hangulat.

Véleményem szerint a Super 8 egy olyan film, ami hatással van a nézőre, és végig odabilincseli a vászon elé. Legalábbis a sci-fi rajongókkal tuti ez fog történni, de aki szereti a régi filmeket, azoknál sem hiszem, hogy más reakciót vált majd ki. Néhány jelenetnél, amikor még titokban tartják annak a bizonyos valaminek a kilétét, simán a frászt hozzák a nézőre, én például elfelejtettem a külvilágot, és abszolút magával ragadtak a látottak.

A történet ugye rém egyszerű, a hetvenes években játszódik, kisváros. Ne mondja nekem senki, hogy ez már itt eleve nem hasonlít Steven Spielberg korábbi munkáira, amivel Abramsnek az volt a célja, hogy tisztelegjen példaképe előtt. Ez bizony sikerült, és jó pár utalás akadt még a film során, de ezt inkább nem fejtem ki, hogy élményrombolás-mentes maradjak.

Tény, hogy ezt a filmet nem a nagy nevekkel adták el, legalábbis ha a színészgárdát nézzük. Azért gondolom zseniálisnak a szereplőválogatást, mert mindenkitől lenyűgöző alakítást láthatunk, még a hat fiataltól is, akik egy forgatócsoportot alkottak. Mindannyian vérprofi módon játszották a szerepüket, és most még valahogy a szinkronnal is sikerült tetézniük az élményt. Ha már őket boncolgatom, akkor nyilván Elle Fanning mind közül a legnagyobb tehetség, de Joel Courtneynek sem kell szégyenkeznie, mint ahogyan Riley Griffiths is akkora átéléssel rendezte kis zombifilmjüket, mintha nem is gyerekből lenne. Irányító egyéniséget kapott, és kiválóan kezelte azt. A többieket nem sorolnám fel egyesével, de mindenkinek jutott egyéniség, aminek köszönhetően élménydúsabbá tettek sok-sok pillanatot. Kyle Chandler viszont nem kapott valami nagy szerepet, egyszerűen nem úgy íródott a forgatókönyv, hogy őt helyezze a középpontba. Kérdezem én, baj ez? A lényeg, hogy tényleg minden a helyére került, úgy működött, ahogyan sok mai alkotás képtelen, és ez az igazi érték.

A készítők nevei garantálták a sikert, de hogy ennyire bomba jó végeredmény szülessen, azt még én sem gondoltam volna. A jövő a múlt? Kérdezem Abramstől, aki bedobta ezt az ötlet, és működni látszik a gépezet. Több óra eltelt, és még mindig a hatása alatt vagyok, de igazából egy dologban biztos vagyok, mégpedig a 10/10-ben, melynek produkciós értéke felülmúlhatatlan. Ami még biztos, hogy ez nekem korongon beszerzős lesz már kiadáskor, és bízok egy, a filmhez méltó kiadványban.