Az emberrablási ügyekre specializálódott FBI ügynök, Kate Macer (Emily Blunt) és csapata egy bevetés során falba temetett, rothadó hullákra bukkan a Diaz család házában. Kate-et ezután felkérik, hogy vegyen részt egy titkos akcióban az Egyesült Államok és Mexikó területén ténykedő hírhedt Diaz klán és vezetője, a véreskezű drogbáró elfogására. A klán a könyörtelen Sonora kartell tagja, amely a drogcsempészettől az emberrabláson át a hidegvérű kivégzésekig a szervezett bűnözés minden területén jelen van a közép-amerikai régióban. A mexikói bűnbanda terjeszkedését egyre nehezebb megfékezni, a korrupcióban már több ügynök is érintett. Egy kolumbiai bérgyilkos, Alejandro (Benicio Del Toro) és Matt Graver különleges ügynök (Josh Brolin) vezetésével szigorúan titkos egység indul Ciudad Juarez felé. Az idealista Kate a csapat egyetlen nőtagjaként szintén velük tart, és hamarosan olyan véres háborúban találja magát, ahol az ellenfél semmilyen szabályt nem tisztel. Őrült gyilkosok és ártatlan emberek egyaránt áldozatul esnek a sötét, alvilági küzdelemnek, amelyben tiszta eszközökkel, úgy tűnik, lehetetlen igazságot szolgáltatni.

Inkább bele sem gondolok, hogy múlthéten a Sicario helyett Az utolsó boszorkányvadászt választottam, mert csak falnak megyek a döntésemtől. Denis Villeneuve az utóbbi években egyre inkább kinőtte magát, és minden zokszó nélkül napjaink legjobb rendezői közé sorolható. Alapvetően ez a mexikói téma nehéz ügy, mert a környezet kimondottan mocskos, így nem könnyű ebben a közegben forgatva valami olyasmit csinálni, amit egyszerre élvez a néző, és a realitásával sincs gond. Denisnek sikerült egy olyan thrillert szállítania, ami szinte végig feszült pillanatokkal teli, brutálisan szép képei vannak, és nem lehet rajta unatkozni.

Taylor Sheridan tollából származik a forgatókönyv, eredeti ötlet nyomán készült, és ugyan korábban is láthattuk már drogbárók bukását a vásznon, de a Sicario mégis más. Valami olyan, amivel eddig még nem volt dolgunk: egyedi és művészi, és a valóságalapjait elnézve is megállja a helyét. Manapság, amikor szinte minden nap bejelentenek két remake-et, számomra ez felbecsülhetetlen érték. Az első akciójelenet a cselekmény szempontjából olyan, amilyen (ha nem bánjátok, nem spoilereznék), és annak úgy kellett lennie, viszont a zenéket, a hangvágást és hangkeverést, valamint az atmoszférát figyelembe véve zseniális, amit a rendező elénk tesz.

Tegnapelőtt este konkrétan úgy mentem haza a moziból, hogy nem volt kedvem zenét hallgatni hazafelé, mert annyira berántott az azt megelőző két órában látott cselekmény, ráadásául két alulkulturált egysejtűt ismét mellém sodort a sors. Villeneuve-től már megszokhattuk, hogy bármit is csináljon, azt nagyon őszintén ábrázolja. Gondoljunk csak a Fogságban-ra, ami szintén nem a finomságáról híres. A Sicario esetében is fennáll ez a motívum, így a gyengébb gyomrúaknak szerencsés elkerülni a filmet, mert felkavaró élményekben lehet részük. Mondjuk, ez kimerül néhány brutális gyilkosságban és véres lövöldözésben.

Öröm számomra az, amikor szervezett küldetéseket látok, ahol egyetlen porszem sem kerülhet a gépezetbe. Ölsz, vagy téged ölnek meg. Amikor Juarez felé tartanak a konvojjal, és az autópályán dugóba kerülnek, eszméletlen, ahogyan megrendezték azt a jelenetet. Kőkemény akciójelenet nulla hezitálással, vérprofi hozzáállással, és masszív rendfenntartói jelenléttel. Persze itt lehet jönni olyanokkal, hogy nem lett volna rá szükség, bla-bla. De, szükség volt rá. Ha négy felfegyverzett ember húzza meg magát egy autóban, az nem a véletlen műve, és amikor ezek az emberek beszálltak azokkal a vasakkal a kezeikben, tisztában kellett lenniük vele, hogy ez is benne van a pakliban. Mindez az izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson módfelett felcsigázó zenéivel kísérve, hogy a hangulat még inkább kiélezett legyen.

Az egész alkotás vérprofi, és ez alól a szereplők sem képeznek kivételt. Emily Blunt eleinte nagyon jó arcnak tűnt, és a későbbiekben sincs vele gond színészileg, ellenben a karakterfejlődés szemszögéből megközelítve nem volt ő erre felkészülve. Fogalma sem volt, hogy mibe vág bele. Viszonylag jól kezeli a helyzetet, de összességében remekül hozza a megtört ügynököt, akinek kicsúszik a kezei közül az irányítás, amit meglehetősen nehezen tud elviselni. Josh Brolin nagyon illett ebbe a mexikói-drogkartelles háborús közegbe, és egy az egyben benyaltam a karakterét, aki egy kemény figura, azonban a végére ő is veszít a lendületéből, amit színésztársának, Benicio Del Torónak köszönhet.

Benicio Del Toro az a szereplője a filmnek, aki mindenki elől elhappolja a lehetőséget, és aki mindenkit túljátszik. Amikor feltűnik a színen, a tekintélye brutális méreteket ölt, legyen itt szó egy remegő kézről, vagy egy vizes ballonnal sétálásról, esetleg szervezett akcióról, vagy vallatásról, kő kövön nem marad. Del Toro karaktere valóban egy vérszagot érző kopó, aki addig nem áll le, míg be nem teljesíti a célját. Olyan aprólékos játékot vitt bele ebbe a filmjébe, hogy helyenként tényleg nincs rajta kívül más. Persze itt jegyzem meg, hogy Jeffrey Donovan is egy piszkosul korrekt, és magabiztos figurát kapott, Jon Bernthal pedig úszik a mocsokban, de azt jól csinálja. Jöhetnék még pár névvel, de nem fogok, mert mindenki megéri a pénzét, és külön pacsi a fegyveres osztag szereplőinek/ért.

Én nem az az ember vagyok, aki leborul a hangvágás vagy a hangkeverés előtt, de a Sicario ebben is korszakalkotó, és nem kerüli a feltűnést. Örülök, hogy nem otthon a Blu-ray lejátszó előtt néztem ezt a filmet, hanem moziban, ráadásul kisteremben, ahol akusztikai hatások még jobban tudtak érvényesülni. Persze ezt a területet meghagyom másnak, majd megmondja egy olyasvalaki, aki benne van ebben a hangtémában. Nekem viszont nézőként iszonyúan bejött a hangi világa. És akkor rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy kiemeljem a képi hatásokat is, a művészi megközelítést, az árnyékokkal való játszadozást. Legyen itt szó távoli képekről, naplementéről, sötét jelenetekről, vagy bármiről, ez a thriller keményen állja a sarat, és folyamatosan bizonyít.

Egyetlen fura dolgot fedeztem fel, amit a legtöbb körülöttem lévő néző negatívumként élt meg: erősen indít a film, és a közepe felé kicsit átmegyünk történetmesélősbe, amikor beavatnak minket a részletekbe, és ez sokak számára érdektelen volt. Holott, ha jobban belegondolunk, erre azért volt szükség, hogy kicsit pihenhessünk, üdítő pillanatokban lehessen részünk, ne csak folyamatosan a szar ömöljön. Mert ugye ebből van bőven azokban a régiókban. Engem kilóra, ugrik rá a 10/10. Hogy van-e szükségünk folytatásra, az egy igazán remek kérdés.