Van, aki képtelen lemondani a győzelemről. Billy Beane (Brad Pitt) fiatal korában azt hitte, a baseball szupersztárja lesz, ám a pályán nem tudott felnőni az elvárásokhoz. Nem fordult el a sporttól, most az oaklandi csapatot vezeti – ám kevés pénzből gazdálkodik, és a tehetséges játékosait mind elszipkázzák a többet ajánló, nagyobb egyesületek. Még szerencse, hogy nem a pályán dől el minden. Billy összeismerkedik egy fiatal matematikussal (Jonah Hill), akinek van egy vad elmélete: hatalmas adatbázisa és néhány statisztikai program segítségével meg tudja jósolni, kik azok a játékosok, akik nem kellenek senkinek, olcsók, mégis sikert hozhatnak. A furcsa páros belevág a kockázatos kalandba. Olyanokat szerződtetnek, akikről mindenki lemondott, akik már maguk sem hisznek a győzelemben. A közönség nevet, a csapat vezetői lázadnak, a játékosok nem hiszik el, hogy mi történik velük. Valami azonban megváltozik a pályán, és az már baseball történelem…

Tegnapelőtt végre sikerült eljutnom rá, és valamilyen szinten azóta is kavarog a fejemben. Egyáltalán nem bántam meg, pedig kicsit tartottam tőle, hogy túlértékelik, és emellé ott van még, hogy nem igazán csípem a baseballt. Megfogalmazódott a kérdés a fejemben: lehetséges, hogy nekem egy ezzel a témával foglalkozó életrajzi dráma bejön majd? Hölgyeim-uraim, egy kicsit lassan érik, néhány óra kétségtelenül kell neki, de mindenképpen maradandó élményben részesít, és úgy mutat rá a baseball értékeire, ahogyan még soha nem láthattuk. A végén kiírták Bennett Miller nevét, akit nagy hirtelen nem tudtam hová tenni, és nem véletlenül, mivel ez volt neki a harmadik rendezése. Mondjuk másodjára az Oscar-díjas Capote-ot prezentálta, és a Pénzcsináló is nagy eséllyel indul az aranyszoborért. Rendezésügyileg egy korrektült összerakott életrajzi drámának mondanám, bár egy Steven Zaillian és Aaron Sorkin által társírt forgatókönyvvel a kezében mondhatni 'megkönnyítették' a dolgát.

Engem lényegében beszippantottak az események, csak ültem, és bámultam ki a fejemből, főleg mikor még jöttek a jól fényképezett képkockákkal. Egyetlen helyen akadt meg a gondolatom, hogy vajon mennyi lehet még hátra a játékidőből. Ha ezt összegzem, hogy tényleg nem potenciálsportom a baseball, akkor elég jó munkát végeztek, ugye? Habár aki ismeri a szabályokat, kicsit szájbarágósnak érzi majd helyenként.

Tartottam tőle, hogy a kintiek csak túllihegik Brad Pittet, mert nem bírtam őt ebben a szerepben díjazásra méltónak elképzelni, de ahogy telt a játékidő, egyre csak beigazolta, hogy igen, itt van valami a légkörben. Tehát nem elég, hogy Pitt teljesen átadta magát a szerepnek, kellett a környezet is hozzá, amit egyrészt a forgatókönyvvel, másrészt meg a helyszínekkel és a többi szereplővel sikerült megteremteni. Jól játszotta a megtört egykori baseballjátékost, aki nem tud túllépni félelmein, és őrlődik, ráadásul ott van még szeretett 12 éves lánya. Mielőtt még rátérnék a lányára, megvettek még azzal is, hogy a fiatal Billy Beane meglehetősen hasonlít Pittre, amit nem tudom, hogy a fenébe csináltak, de le a kalappal. Kerris Dorsey alakította a Beane lányát, akinek nem volt más dolga, mint aranyosnak lenni, emellé jöttek még az együtt érző képsorokkal. Például amikor elkezd gitározni az valami felemelően jó érzéssel töltött el – volt egy hangulata. Ott a Jonah Hilles fenntartásom, akiről köztudottan nem vagyok jó véleménnyel, mégis annyira profin tolta a számokkal jól bánó Yale diplomás srácot, hogy egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy 'hé, én ezt a csókát utálom'. Ja, és jól állt neki a szakálltalanság. Philip Seymour Hoffman egy kellően ellenszenves, makacs csapatvezetőt elevenített meg, akit most utálnunk kellett, és ezzel bizony nem is volt baj, hiszen miatta befigyelhetett volna a hátralépés művészete.

Fel kell rá készülni, hogy baromi sok dialógus van a filmben, csak beszélnek, és beszélnek, és beszélnek, ami végül idővel körvonalazódik, és belátjuk a lényegét. Rengeteg fölösleges szó hangzik el, már úgy értve, hogy az új módszerrel teljesen más értékei alapján szelektálják össze a játékosokat. Tényleg nem spóroltak a szavakkal, és Pitt pont egy ilyen szereppel válhat végre elismertté. Két jelölés után kijárna már neki azaz Oscar-díj, habár kétségtelen, hogy nem kis ellenfelei lehetnek. A stílusáról majd elfelejtettem írni, érdemes megfigyelni, mert lehet tőle csenni egy-két jó ötletet néhány helyzetre, ugyanis meglehetősen egyenes hozzáállású fickó. Arra szintén jó számítani, hogy nem mindig vagyunk a pályán, sokkal inkább a színfalak mögött, ami nálam megint csak pozitívum, méghozzá két dolog miatt: az egyik, hogy a legtöbb filmben a pályán van a hangsúly, a másik pedig, hogy így még számomra is elviselhetővé vált ez a sport.

Lényegében részben leírtam már, hogy miért jött be annyira, és amivel még tovább tudták fokozni, hogy nem kerültek bele fölösleges pillanatok. Ugyan megismerhetünk egy darabkát Beane hajdani családjából, de nem lihegték túl, és megmaradtak a pont elegendő mennyiség. Néhány percre elgondolkodtam pontjain, de tényleg annyira korrekt végig az egész film, hogy megkapja a 9/10-et.