Bátorságról, önfeláldozásról és reményről mesél Darren Aronofsky, amikor a közönség elé tárja személyes vízióját Noéról. Az Oscar-díjas Russell Crowe alakítja Noét, a kiválasztottat, akinek az a feladata, hogy megszervezze a gigantikus mentőakciót, mielőtt az árvíz elpusztítja az egész világot. A film lenyűgöző vizuális kalandra hív, miközben olyan örök témákat boncolgat, mint jó és rossz küzdelme, pusztítás és kegyelem, remény, család és új esélyek lehetősége.

Vártam a Noét, de elvárásaim nem voltak vele szemben, ugyanis engem megvenni egy vallási témát két és félórán keresztül boncolgató filmmel, szinte a lehetetlennel egyenlő küldetés. Kivéve, ha egy olyan zseni rendezi azt, mint Darren Aronofsky (Fekete hattyú), akinek legutóbbi filmjéről az alábbi mondatot írtam, mielőtt kiosztottam pontjait: "A Fekete Hattyú nem unalmas, csak egyszerűen nem való mindenkinek." Az a helyzet, hogy a Noé is pont így sikerült: lesztek jó páran, akik nagyon szenvedni fognak, és olyan hívekből is akad majd, akik elkezdenek gyártani mindenféle szókiforgatós elméleteket, hogy mit milyen formában rontottak el.

Máris kitérek a lényegre, de ezek is nagyon fontos dolgok, és a kérdést is érdemes feltenni, hogy azért mész moziba, hogy valami újat láss, abban a reményben, hogy lehengerel, vagy, hogy beleköss az élő fába is? Aki ismeri Aronofsky munkásságát, nagyon jól tudja, hogy szeret lemenni az éppen aktuális központi téma leges legmélyebb, legsötétebb bugyrába, és ilyen látásmóddal elmesélni történetét. A Noé esetében is ez a helyzet, Aronofsky mélyen szánt, és igen, egy-egy jelenettel engem is meglepett, de akkorra már annyira berántott a közeg, hogy szinte bármit elfogyasztottam. Persze megértem majd azokat is, akiknek nem veszi be a gyomra a filmet, vagy hőzöngenek egyes megoldásokat kifogásolva.

A Noé gyönyörű, izgalmas, tragikus, lehengerlő, elvarázsoló, székbe süppesztő, gondolkodós, szomorú, áldozatokat követelő, és csütörtök este nem véletlenül nem ragadtam billentyűzetet, ugyanis megérte érni hagyni, de az érési folyamatnak még mindig nincs vége. Én és a Bibliai történetek… egyszerűen nem kedvelem ezeket, pedig meg vagyok keresztelve, szóval a legkevésbé sem bíztam abban, hogy ez a film minden egyes percével le fog kötni. Nyilván ehhez hozzájárult a gigászi magaslatokba kívánkozó látványvilág is, ami egyszerre naturalista, káprázatos, és brutálisan őszinte is.

A napokban szállingóztak a vélemények, és ugye twitteren akaratlanul is elcsíptem pár 140 karakterbe sűrített "beszámolót", de ahogy észrevételezem, sokan kihagyott ziccernek tartjátok, illetve amolyan semleges akárminek. Kérdezem én, biztosan ugyanazt a filmet néztük?! Oké, feljebb kitértem rá, hogy milyen akadályokat kellett leküzdenie bennem, ami csont nélkül sikerült, és azt hiszem, hogy immáron bátran kijelenthető, hogy nagy rajongója vagyok a rendezőnek. Amolyan érdekességképpen írom, hogy eredetileg Aronofsky rendezte volna a The Wolverine-t, de családi problémák miatt visszamondta, aztán pár héttel később "bánatában" vállalta el a Noét.

Kíváncsi voltam, hogy egyetlen ember, a címszereplő hogyan építi fel egymaga a bárkát, azt a hatalmas menedéket, ahol az ártatlanok túlélhetik az özönvizet. Hát igen, erre pompás megoldást találtak, amivel biztosan kinyitják pár ember zsebében a bicskát, szerintem viszont úgy volt epikus, ahogy volt! Úgy lett modernizálva a történet, hogy nem okoz fájdalmat, és teljes egészében kihasználja napjaink technológiáit. A bárka egyébként csodás, minden egyes porcikája értékes, és ahogyan felépül, az sem szokványos. Tetszett, hogy telt el közben idő, és nem három nap alatt építették fel, ahogyan elkezdtek körülötte és benne lakni, az állatok bevonulása.

Na, igen. Az állatok szemmel láthatóan komputer animáció segítségével lettek megteremtve, amivel az égvilágon semmi gond nincs. Sőt, eleinte a 3D-t is kényszernek éreztem, de az állatok bevonulásánál adott plusz élményt a filmhez, nem beszélve arról, amikor egymásba folyó montázsokon keresztül mesélnek történetet. Ez valami hihetetlenül látványosra, sokatmondóra és egyben szimbolikusra is sikerült, ami tökéletes egyensúlyban van az Aronofsky látásmódja alapján tálalt történettel. Ha már CGI, akkor ide tartozik még az özönvíz is, ami szintén lélegzetelállító, és valósághű lett. Imádtam!

Külön kiemelném a hangkeverést, és lényegében, ha ebben a kategóriában nem jelölik Oscarra a filmet, akkor eret vágok magamon. Nyilván az Akadémia szelektív gondolkodású tagjai a szezonig még elfelejtik, hogy ilyen is volt tavasszal, de ezt már megszokhattuk. A másik pedig, hogy nekik eleve büdös lesz az egész film, hiszen Aronofsky. Mindegy is, már rég nem adok arra, hogy mit gondolnak, annyi csalódást okoztak az elmúlt évek során. Visszatérve a hangkeverésre, brutálisan zengett körülöttem a terem, amikor feltört a víz, amikor a kő… SPOILER! amikor a kőbörtönbe zárt bukott angyalok ténykedtek, vagy amikor ezt megkívánta a cselekmény. SPOILER VÉGE

A történetet nagyvonalakban ismertem, de azért kaptam új információkat is, és tetszett, ahogyan elém vetítették. Tipikusan nem hollywoodi, és erre igazán kevés rendező képes, de a rendezőnk egyértelműen egy ilyen ember. Az előbb említett hangkeveréssel tökéletes párost alkot a film zenéje, ami mindig súlyosbítja az adott jelenetet, mindig rátesz egy lapáttal, és még hatásosabbá, működőképesebbé teszi azt. Persze az sem mellékes az egész filmmel kapcsolatban, hogy nyitottnak kell lenni az újításokra, és elfogadni azt, ahogyan modernizálták Noé történetét.

Egészen elszaladt velem a ló, de szeretem a tartalmas filmeket, és a szűk két és félórás játékidőbe fért cselekmény bőven. Russell Crowe annyi történelmi és nem történelmi filmben remekelt már, hogy megszámolni is nehéz lenne, de ismét bizonyítja, hogy egy Bibliai karakter bőrében is lehozza a csillagokat az égről. Noé bölcs ember, Crowe pedig fel tudott nőni a karakterhez, és uralta őt, nem pedig fordítva történt. Nehéz döntéseket kellett meghoznia, és bár én nem nyalom be, hogy felülről jöttek az infók, de tegyük fel, hogy az ő színészi játéka miatt elhittem, hogy ez így történt. Tetszett, ahogyan ábrázolták a haján, a szakállán az idő múlását, és az sem utolsó szempont, hogy testileg is ideális volt a szerepre.

A feleségét Jennifer Connelly keltette életre, aki szintén méltó volt ebbe a filmbe, egy olyan rendező és színész mellé, mint Darren Aronofsky és Russell Crowe. Nem a szó szoros értelmében, de imádtam, ahogyan viszonyul férjéhez és annak tetteihez, még ha azokkal nem is ért teljesen egyet. Nála talán annyi hibát követtek el, hogy elfelejtették öregíteni. Káin, a gonosz szerepe Ray Winstone-nak jutott, aki zseniális módon elevenítette meg a figurát, aki mindig mindenhol ott van, velejéig romlott gonosz, és nagyszerűen kuszálta össze a történetszálakat. Akad nekünk mellékszereplőként egy Anthony Hopkinsunk is, aki Matuzsálemként remekelt, és tőle is valami újat láthattunk, és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Hollywood fiataljai közül hányan jutnak majd el ilyen magaslatokba.

A fiatalok külön bekezdést érdemelnek, Emma Watsonnal az élen, aki élete egyik legjobb alakítását produkálta, és még a szülést is teljes mértékben elhittem neki. Noé két fiát Douglas Booth és Logan Lerman alakították, akikről szintén nem lehet rosszat mondani, és a harmadik testvér is jó gazdára talált Leo McHugh Carroll személyében. Egy szó, mint száz, a szereplőgárda is észbontóan jó egyéneket számlál, legyen szó bárkiről is.

Végtére is maradjunk annyiban, hogy Darren Aronofsky egy zseni, aki egy mesterművet alkotott abban a témában, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy el fogok tűrni két és félórán keresztül. Csodás monológok hagyják el a szereplők száját, ami korhű, mégis gyönyörű, és ezért nagyban felelt a magyar szinkron is. Amikor láttam a savanyú arcokat a moziból távozva, rögtön megfogalmazódott bennem, hogy "ez a világ megérett a pusztulásra". Részemről 10/10-es filmélmény, és szívesen fogadom a köveket is érte.