A történetet olvashattátok az első rész értékelésénél, úgyhogy azt most mellőzném, ugyanis bőven okozott meglepetéseket a második felvonás is, és inkább ezeknek engednék teret. A moziban több alkalommal beugrott, hogy mennyire zseniális dolgok kerültek megvalósításra. Lényegében, ahogyan sodródtunk előre a történet folyamával, egyre több minden vált világossá, és szépen elkezdtek összeállni a kirakós darabkái.

Lars von Trier rendező nagyszerű arc lehet, és ezúttal nagyot nőtt a szememben, hogy nem lépett meg egy dolgot. Igen, a kisfiús jelenetre gondolok, aminek a végkifejlete baljósnak ígérkezett, de nem kívánok filmélményt rontó tényezőkbe menni. A folytatás sokkal felnőttesebb lett, ami érthető is, hiszen nagyrészt a felnőtt Joe történeteit halljuk, látjuk, aki körül mindig is zajlott az élet.

Kicsit lassabb folyásúnak tűnt az elsőnél, azonban ez nem jelenti azt, hogy kevésbé kötött volna le, vagy, hogy ez levon bármit is az értékeiből. Mivel tudták tartani színvonalat, és helyenként még fokozták is a feszültséget, egy szavunk sem lehet. Érdemes rá felkészülni, hogy sokkal durvább, merészebb és bevállalósabb, ami egyben szomorkás hangulatot is hordoz magával. Végül is drámáról van szó, tehát fölösleges lenne rajta meglepődni, főleg, mivel a rendező korábbi alkotásaiban is nagy szerepet játszik a depresszió.

Az első rész után nem tudtam, hogy mi is a célja ennek a filmnek, mert ugye sok minden lehet, viszont a második rész megválaszolta ezt a kérdést is. A mondandóját, vagy üzenetét mindenki szűrje le magának, viszont, mint ahogyan a címe is mutatja, itt egy függőségről van szó, és ezt csak egy hajszál választja el a betegségtől. Nagyon vékony a határvonal, szóval ennek meglátása is szubjektív.

Továbbra is tökéletesek az utalások, melyeket apró bevágásokon keresztül ért el a rendező, és nem egy jelenet során sikerült bennem aggodalmat is keltenie. Aggodalmat, amit a címszereplőnk kelt az emberben, ugyanis nem egy olyan szituációba került eddig élete során, ami azért az átlagpolgároknál bicskanyitogató is lehet. Vagy ugyebár, természetesen itt is szóba jöhet, hogy fölösleges lenne elítélni Joe-t, vagy a tetteit, merthogy mindenki hibázik, sőt, a rejtett vágyakat már csak célzásképpen is megemlítem.

Na, igen, Stellan Skarsgård karaktere tartogat meglepetéseket, aki egy nagyon bölcs ember, és pont egy ilyen remek színész kellett a szerephez, hiszen neki végig elhittem a kis történeteit, azt, ahogyan érdeklődő arccal habzsolja Joe történeteit, és közben kiegészíti a sajátjaival. A hatalmas fordulat is eljön a végén, amit mindenki vár, csakhogy ő is elköveti élete legnagyobb hibáját, de most sem kívánok spoileresen belemélyedni.

Charlotte Gainsbourg az első részben leginkább mellékszerepet játszott, legalábbis nem volt jelen intenzíven, csak, mint mesélő, viszont a folytatásra neki is kijut mindenből. Nem gondoltam volna, hogy ekkora csapás éri a karakterét, és abszolút fölösleges lenne megkérdőjelezni a színészi játékát, hiszen nem egyszer bizonyított már von Trier keze alatt. Csalódást ezúttal sem fog okozni, és helyenként már-már túl bevállalós is - persze ez részben a rendezőnek is köszönhető. Illetve nem is tudom, hogy attól a szinttől, amiket ő megjárt eddigi pályafutása során, van-e magasabb. Nyilván mindig van, de akkor is durva, hogy mennyit aggódtam érte.

Egyik új szereplőként tűnik fel a színen Sophie Kennedy Clark, akit eleinte nem kedveltem, aztán mikor közelebbről is megismertetik a karakterét, ez változott. Viszont egy dologra nem számítottam tőle, és ez majd egyértelmű lesz azok számára, akik látták a filmet. Kíváncsi voltam, hogy ki fogja játszani Jerôme felnőtt énjét, de ezt is ötletesen megoldották. Az a helyzet, hogy ennél a filmnél nagyon sok minden múlott a szereplőválogatáson, és annyira telibe találtak mindenkivel, hogy szavakat sem találok rá. A címszereplőnek három életszakaszába is bepillanthatunk, de egyszer sem mondtam azt, hogy Maja Arsovicról nem hiszem el, hogy belőle lett a Stacy Martin által alakított Joe, belőle pedig Gainsbourg. Eszméletlen jól megoldották ezeket.

Épp második áramszünet után vagyok, élvezetes így írni, szóval akkor újra az utolsó bekezdés: Az első résztől durvább és bizarrabb is egyben, a végkifejlet pedig részben várható volt, de meglepetést is tartogat, ami nagyon helyes. Kíváncsian vártam, hogyan kerül az utcára félholt állapotban a címszereplőnk, de a válasz erre sem egyszerű és a 3+5 továbbra is elképesztő. Úgy gondolom, a 9/10-ért A nimfomániás - 2. része is megdolgozott, és tanulságos képsorokat láthattunk, még akkor is, ha a szex nyelvét felhasználva mesélték el.