Pat Solatano (Bradley Cooper) mindenét elvesztette - a házát, az állását, a feleségét. És most kénytelen újra a szüleihez (Robert De Niro, Jacki Weaver) költözni, miután nyolc hónapot töltött egy elmegyógyintézetben. Pat szeretné újra rendbe hozni az életét, pozitívan szemlélni a világot és szeretne újra összejönni ex-feleségével is. A szüleinek csak annyi a vágya, hogy Pat képes legyen ismét lábra állni a nehéz időszak után. Ám a dolgok még bonyolultabbá válnak, mikor Pat megismeri Tiffanyt (Jennifer Lawrence), a titokzatos fiatal lányt, aki szintén nem kevés problémával küszköd. Tiffany felajánlja Patnek, hogy segít neki visszahódítani egykori kedvesét, de csak akkor, ha cserébe majd ő is tesz érte valami nagyon fontosat. Mikorra pedig egyezségük kezd beteljesülni, meglepő módon azt tapasztalják, hogy felettébb közel kerültek egymáshoz, és talán a saját elrontott életükre is érvényes lesz a „minden rosszban van valami jó”- tézis.

Egyelőre nehéz jól variálnom a magyar abc betűit, de máris összeszedem magam. Szóval hogy David O. Russell miért nagyszerű rendező? Mert határozott elképzelései vannak, és pontosan tudja, mit akar megvalósítani. Ez még nyilván nem elég, elképzeléseit vászonra ültetni is tudni kell… Hogy őszinte legyek, nem kicsit vonakodtam ettől az drámától, azért is húztam eddig a megnézését, viszont végül meglehetősen pompás hangulatban távoztam róla. Eleinte olyan érzésem volt a film közben, mintha csak ismerkednének a stábtagok (is), ám nem sokkal a kezdés után világosan lehetett érzékelni, hogy folyamatosan csiszolódnak össze, pontosan, mint kövek a folyómederben. Hogy most ez direkt készült így, vagy így sikerült, a fene se tudja, de ezen az apró névleges malőrön kívül más negatívumot nem tudok felhozni, viszont ezeknél a jeleneteknél minimális szinten szenvedtem.

Megannyi értéket rejt magában ez a hétköznapi történet, melyet a rendező szokásosan mélyre hatolóan adott vissza a nagyvásznon, bár ez aligha meglepő azok számára, akik ismerik a munkásságát. Rengeteg a párbeszéd, lényegében a szereplők folyamatosan darálják a szavakat, erre épít az egész film, és igenis nagy jelentőségük van a szavaknak is, ami így elsőre furcsán hangzik, de majd belátjátok, hogy mennyire igazam van.

Ez az élethelyzet, melyet O. Russell filmre vett, bárkinél bekövetkezhet, és azt mutatja be, két ember élete hogyan hat egymásra. Mindezt sajátságos humorral tálalva, jókora adag drámabombával megspékelve. Szól még többek közt a megbocsátásról, és arról, hogy ki hogyan dolgozza fel az életébe érkező és távozó személyeket. Megvan a szokásos családi perpatvar kisvárosi módra, melyet már a The Fighterben is megízlelhettünk, és immáron ez is a rendező stílusjegyei közé sorolható.

Kategóriáját tekintve vígjáték besorolás alá esik, azonban némileg ugyan felszabadító érzést kelt, máskor pedig egy óvatlan pillanatban magával ránt a megható részleteinek köszönhetően, és igen, ilyen egy értékes filmalkotás. Egyedi humorral fűszerezve teszi a dolgát, és néhányszor hangosan felnevettem - legtöbbször azokon a jeleneteken derültem, amikor csak úgy simán 'összefutnak' az utcán. A futás kapcsán már az első futós jelenetnél, amikor a főszereplő nagyobb távot tesz meg futva, egyből befigyelt a Forrest Gump-effektus, csak itt mintha a ráncfelvarrott-becsajozós verziót kaptuk volna.

Jennifer Lawrence, Bradley Cooper és Robert De Niro ugyancsak rászolgált az Oscar-jelölésére, bár Lawrence értékeit elég nehezen sikerült megtalálnom, de bizony ő is kegyetlenül eggyé vált szerepével, a gyogyós, vagány és feketeöves szájkaratés tyúkkal, aki legbelül nagyon is érző lélek. Lawrence karaktere összességében egy hullámzó mentalitású labilis fiatal lány, aki pontosan tudta, mit akar, és mennyire jól csinálta már! Bradley Cooper már most is mindenhol ott van, de mi lesz a jövőben… hát, hiányozni nem fog, az már biztos. Cooper is szépen rákapcsolt a színészkedésre, és kellőképpen el is szabadul szerepében, bár nagyon sok dühkitörést láthatunk - nem csak tőle, ilyen szinten az egész film egy elmebaj. Engem megvett, tovább nem is ragoznám, ám az aranyszobrot nem biztos, hogy neki adnám. De Niro és Jack Weaver karaktereinek is kifogástalanul ment ez a kisvárosi szarkavarás, és őrült egy népség, akiknél rendesen elgurult a gyógyszer - bár Weavernél nem éreztem különösebb pluszt, simán csak jól adta elő az anyát. Chris Tucker rémlik még némileg, nagyon jól tolta ő is, és a számomra unszimpatikus arcú Julia Stiles sem volt rossz.

A vége felé előjöttek a klisék is, de nem ártalmas módon, abszolút szerethető volt ezekkel is, ellenben a már bejáratott cselekedetek meglepetést is hoztak magukkal, amely gyakorlatilag megkoronázza az egész történetet. És ekkortájt elérünk az alagút végére is, a napfényhez, ahhoz a bizonyos oldalhoz, amiről a magyar cím is regél.

Még így egy mondatba belesűrítve jegyezném meg, hogy az operatőr kreatívan oldott meg néhány ráközelítést, amelyek eléggé megragadtak bennem, viszont a zenéjét elnézve, nem rémlik semmilyen szívszaggató dallam.

Kimondottan jó ötletnek bizonyult, hogy kis ideig hagytam állni, emésztettem, és a végső következtetés, hogy borzasztóan jó a szereplőgárda, amelyek szerves mozgatórugói ennek a hétköznapi történetnek, melyet David O. Russell ismét magához méltó módon közelített meg. Részemről gurul rá a 9/10, és abszolút meglepetés, merthogy nem vártam nagy dolgokat ettől a drámától - Oscar-szórás ide vagy oda.