Mit ér az élet mogyoró nélkül? Vagy dió nélkül? Netán mandula nélkül? A parkban lakó rágcsálóknak nem sokat. A leleményes, mindig izgága Grimbusz már megint akcióba lendül, mikor feltűnik a környéken a mogyoró árus. Ám a küldetés balul sül el, az egyetlen élelemforrás, a park szép nagy fája felgyullad. Nincs mit tenni, a mókust száműzik a biztonságot nyújtó lakóhelyéről. De a nagyvárosi fergetegben nem is olyan egyszerű eligazodni, mint ahogy azt a talpraesett mókus gondolja. Grimbusz az első szembejövő akadályok után egy olyan brigádot verbuvál össze, akikkel betörhetnek Maurey rágcsa boltjába, a kánaán földjére. Cél: minden magvakat szerető parklakónak megszerezni télire az eleséget. Komoly szervező, és tervező munkát igényel a betörés, aztán a kitörés, de Grimbusz és csapatát bizony elég kemény dióból faragták. Számukra nincs olyan, hogy lehetetlen meló. Mert aztán indulhat a mandula!

Ilyen az, amikor három kisebb produkciós cég közös gyártásában megvalósul egy animációs film, ami nem kiemelkedő élmény, de egy erős középkategóriás szórakozásnak simán megteszi. Az a helyzet, hogy legutóbb rendesen felsültünk a Pulykalanddal, ami szintén egy kisstúdiós animációs film, így A mogyoró-melótól már nem igazán mertem sokat remélni. Ennek ellenére mégis elvoltam vele, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam a végét. Mondjuk legalább a játékidőt nem húzták el, és beérték a maguk kis 85 percével, ami teljes egészében elég volt kibontani egy ilyen történetet.

A rendezés Peter Lepeniotis műve, aki nem sok mindent tud felmutatni a múltból, azok is kimerülnek egy kézen megszámolható tévés próbálkozásokban. A történet nem nagy kaland, de egy ilyen gyerekeknek készült animációsnál bőven elég, és közben még nemes célú is. Lorne Cameron és a rendező Daniel Woo ötletét vitték nagyvászonra, amiben akad pár humoros rész is, de egy-két viccesebb jeleneten kívül nem sok mindent tudok feleleveníteni. Ami viszont pozitívum, hogy próbálták izgalmas jelenetekkel kitölteni a játékidőt, bár a humorához kellett idő, hogy hozzászokjak.

A karakterek is megállják helyüket, de előbb még magáról az animációról írnék, ami ahhoz képest, hogy kanadai, dél-koreai és amerikai koprodukcióban valósult meg, teljesen korrekt. Lehetett volna ez sokkal gyengébb is. Ezek fényében az animáció meglepően szép, már-már Pixar minőséget megközelítő, annyi, hogy a kábé hét évvel ezelőtti technológiájukat. Pontosan akkortájt, amikor a L'ecsó (Ratatouille) készült, és erre tökéletes példa az egyik karakter, Haver, a patkány.

Őszintén írok, így most kiírom magamból azt a kis dühöt, amit a kényszerített 3D-vel érnek el egyre többször. Műsoron volt a sima verzió is, na de délelőtt és délben?! Ne vicceljünk már. Aki dolgozik, az meg nyaljon sünt? Kábé ezt tudom leírni a film 3D-jéről is, hogy totálisan fölösleges, és nagyon-nagyon keveset adott hozzá, ellenben többet vett ki a zsebemből. Alkalmanként szívesen szabadultam meg néhány másodpercre a szemüvegemtől, hogy némi fényhez jussak, némi világossághoz, merthogy még mindig van hová fejlődnie ennek a technológiának.

Szinte mindegyik figura aranyos, bár igazándiból a főszereplő, Grimbusz tipikus mohó alak, de már az elején lehetett sejteni, hogy hiába játssza a keményszívűt, úgyis beadja végül a derekát. Haver megfelelő társ volt mellé, és hatásos is tudott lenni a kettejük közti néhány civakodás, amivel simán elkapták a kicsiket. Csutak kellően vezető egyén, de az ő elhivatottságai is kiszámítható azok számára, akik már nem most kezdték a filmnézést. A női karakterünk szintén semmi extra, és az ember alakban megjelenő rosszfiúk is csak a sablonosság nagylovát ülték meg.

Nem rossz ez, tényleg középszer, de nem értem, hogy a 3D-t miért erőltették, anélkül egy fokkal üdítőbb szórakozást nyújtott volna. Nehezen, de összeszedett megának egy halvány 6/10-et, de ebben ennyi volt, és ez így van jól.