A mindenség elmélete különleges, felemelő, megható film a világ egyik legnagyobb gondolkodójáról, Stephen Hawkingról, és két emberről, akinek szerelme szembeszáll a megváltoztathatatlannal. 1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni.

Azok után, hogy a twitter úszott a giccs szavaktól, mint jelzőktől, mellyel a filmet illettétek, nem sokat vártam, ráadásul megmondom őszintén, hogy más ember nyomorúságára annyira kíváncsi sem voltam, ezért nem is igazán erőltettem a megnézését. Ugyanakkor mindenképpen látni akartam, ezért hát vasárnap este, a nagy megfázásom közepette fejem adtam rá, és nagyon fura helyzet alakult ki a film végére: mintha meggyógyultam volna, merthogy a vacak megfázásom Hawking betegségéhez képest sehol sincs, és vélhetőleg ez annyira megbombázott lelkierővel, hogy az valami eszméletlen.

A film első perceit elnézve elég erősen Social networkös volt felállás, ami adta magát az egyetem miatt, de még a hangulata is megtévesztően hasonló volt a zenéivel együtt. James Marsh (Kettős játszma) rendező neve számomra szinte egyáltalán nem volt ismerős, lényegében semmit sem láttam tőle, de ezúttal olyan pozitív képem alakult ki róla, hogy csak na! Nyilván az már csak egy plusz exkluzív tényező, hogy Jane Hawking könyve adta az alapokat, vagyis nincs okunk arra, hogy kételkedjünk bármiben is, amit a filmben elmesélnek. Jane könyvéből a kevésbé ismert Anthony McCarten adaptált forgatókönyvet, aki szintén profi, gördülékeny munkát adott ki a kezei közül.

Marsh főként azzal vett meg a filmbe fektetett munkájával, hogy szépen mesélte el Hawking fajsúlyos történetét, ami szívszorító, és egyben megható is. Akik pedig giccsesnek látják a történetét, egyszerűen nincs szívük, nem éreznek semmit, vagy csupán félnek érezni, ami nem meglepő a mai világban, de jónak semmiképpen sem mondanám. A kétórás játékidőtől manapság már kezdek rosszul lenni, de ide szükségesnek bizonyult, hiszen így lett kerek bolygónk egyik legnagyobb elmélkedőjéről ez a filmalkotás. Úgyhogy amondó vagyok, hogy megérdemelten van ott az Oscaron a Legjobb film kategóriában, és a Legjobb adaptált forgatókönyv jelölésért is megdolgozott.

Lassan ki is térnék a főszereplőkre, kezdve a sort Eddie Redmayne-nel, akiből nem néztem volna ki, hogy ennyire zseniális színész, de a Hawkinggal történt események lehetőséget kínáltak neki arra, hogy megmutassa, mire is képes színészileg. Hát, finoman fogalmazva is lehozza a csillagokat az égről, mindemellett brutálisan őszinte alakítást láthatunk tőle, és egyetlen pillanatra sem kételkedtem benne. Nem beszélve arról, hogy nem keveset fogyott a szerep kedvéért. Felicity Jones Oscar-jelölését eleinte kényszerlépésnek éreztem, de a színésznőnek és a sminkesek kiváló munkájának hála a film végére abszolút eloszlottak a kétségeim.

A mellékszereplőket is remekül kiválasztották, gondolok itt Charlie Coxra, vagy Harry Lloydra, esetleg Hawking professzorára David Thewlisre. Régen nyílt lehetőségem arra, hogy ennyire remekül szórakozzak a filmnézés klasszikus értelmében. Mert igenis, az is szórakozásnak számít, amikor egy ízig-vérig drámát raknak az ember orra elé, és az kiválóan működik, ráadásul még humora is van. Éppen eltalálták az egyensúlyát, és nem estek túlzásokba semmivel, bár vannak benne kihegyezett pillanatok, de még nem kacsintottak át vele a ló túloldalára.

Bizonyára sokan tudjátok, de az új olvasók kedvéért leírom, hogy a legtöbb esetben mennyire rosszul viselem a kosztümös filmeket, azonban itt ezzel sem voltam gondban. Egyszerűen élveztem a képi világát, a szereplők öltözeteit, vagy a Johann Johannson által komponált zenei aláfestést. Arra már csak halkan világítok rá, hogy az angol filmekkel mennyire hadilábon állok az esetek nagytöbbségében, de jelen esetben ez is mellékes. Sőt, a Doctor Who-s poénok-utalások rengeteg humoros pillanattal dobták fel az egyébként nem felhőtlen hangulatot. Amire pedig még halkabban térnék ki, hogy elképzelésem sincs, mit adhat egy ilyen film magyar szinkronnal, de sok bizalmam nincs benne, mert manapság az az iparág is döglődik.

Végül is ez most mindegy, mert eredeti nyelven sikerült megnézni, viszont azokat a hangokat, amelyeket Redmayne megjátszott, szinte képtelenség visszaadni, főleg a mai 'kapkodósan készítsünk valami magyar hangot a képsáv alá' világban. Gondolkodom, tehát vagyok. Ja, ez most nem illik ide, de tényleg gondolkodóba estem a pontjait illetően, és mivel több alkalommal megindított, ráadásul sehol sem tudtam belekötni, repül a 10/10, és higgyétek el, hogy ilyet írhatok, engem jobban meglep, mint esetlegesen titeket.