Már igencsak ideje volt pótolnom a skandináv világsikerré cseperedő Millennium trilógiát, amelyből A tetovált lányt csak azért nem néztem meg tavaly ősszel, mert jött a David Fincher-féle újraadaptálás. Nem tudok és nem is akarok nem összehasonlítgatni, szóval ebben a szellemben íródnak az alábbi sorok.

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)

Negyven évvel ezelőtt Harriet Vanger eltűnt egy családi összejövetelről, melyet a gazdag Vanger-klán saját szigetén tartottak. Testét soha nem találták meg, de nagybátyja még mindig meg van győződve róla, hogy a lányt meggyilkolták, és a gyilkos a saját, egymáshoz erősen kötődő, de működésképtelen családjának tagja. Megbízza Mikael Blomkvistet, a bukott gazdasági újságírót, és a tetovált, problémás hacker lányt, Lisbeth Salandert, hogy nyomozzák ki, mi történt. Amikor a furcsa pár rábukkan a kapocsra Harriet eltűnése, és néhány negyven évvel ezelőtti, groteszk gyilkosság között, sötét és ijesztő családi történet kezd körvonalazódni. De a Vangerek titkolóznak, így a férfinak és a lánynak rá kell jönnie, meddig mehetnek el, hogy meg tudják védeni magukat.

Niels Arden Oplev rendezte az első filmet, amely egy elég nyers és sok dolgot a nézőre bízó darab, ellenben Fincher filmjével, ami többet mutat meg, és kevesebbet bíz a nézőre. Kinek melyik jön be, nekem utóbbi jobban feküdt, bár az sem elenyésző tényező, hogy lényegében egy hete láttam a friss verziót, így mondhatni végigunatkoztam, mivel ugyanazok a képsorok vetültek elém újra. Nem mondom, hogy rosszabb volt, mert közel sem erről van szó, csak tényleg kevés az amcsi verzió után. Ezektől függetlenül nagyszerű a svéd eredeti, és erre ékes bizonyíték a másik két rész, de erre még visszatérek.

A film hazájából származó színészek csak még átérezhetőbbé teszik ezt a nyers, rideg hangulatot, ráadásul Michael Nyqvist keresztneve még a filmben sem tér el, bár ez huszadrangú, viszont mint színész, elég jól tetovál. Noomi Rapace pedig nagyszerű, és kövezzetek meg nyugodtan, de nekem Rooney Mara jobban bejött. Mondom miért: szerintem Rapace túl izmos, bár van ennek a másik oldala is, hogy Mara meg túl izgága, viszont tény, hogy ettől függetlenül, mint színésznő, nagyon helytállóan játszott. Összességben elég nagy baj, hogy ezeket a számomra idegen arcokat igen nehezen tudtam megjegyezni karakterükben. Természetesen nem a két főszereplőre gondolok, hanem a többiekre. Annyiból járt rosszabbul a svéd változat, hogy nem sok európai filmet nézek, így az amerikai-angol színészeket jobban meg bírom jegyezni, és nem kell fejet törni, hogy most ki is az aktuális szereplő a képernyőn.

A végső ponton eltűnődtem kicsit, de csak kicsit, viszont az egészből levonva a következtetést ez is megkapja a 9/10-et, mint az amcsi adaptáció. Hogy miért, azt a továbbiakban részletezem.

A lány, aki a tűzzel játszik (Flickan som lekte med elden)

Tényfeltáró riport megjelentetésére készül a kérlelhetetlen szókimondásáról ismert folyóirat, a Millennium. Hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok? Kik a futtatók? És mindenekelőtt: kik veszik igénybe – köztük befolyásos emberek – a rabszolgasorban tartott nők szolgáltatásait? Érthető, ha egyesek mindent megtennének, hogy a nevük kimaradjon a cikkből. Lisbeth Salander is tudomást szerez a Millennium tervéről, mégpedig korábbi barátja és bajtársa, az újságíró Mikael Blomkvist számítógépéről. Így keveredik bele ez a furcsa, öntörvényű lány egy az egész országot izgalomban tartó gyilkossági ügybe. Hajtóvadászat indul ellene, de ha valakit, őt nem könnyű elkapni, pedig nem csak a rendőrség keresi…

Taps illeti a készítőket, méghozzá azért, mert egy éven belül prezentálták a trilógiát, ami nem kis teljesítmény. Nem tudom, hogy azért tetszett jobban a második és a harmadik rész, mert ezeket Daniel Alfredson rendezte, vagy másért, de a lényeg, hogy jóval jobban lekötött, érdekeltek az események, és vártam, hogy végül mi sül ki a dologból. Ahhoz képest, hogy félig-meddig a politika az egyik szál, a másik meg a nyomozós, mégis érdekelt, és székbe süllyesztett. Gondolataim szerint ezt a folyamatos rejtélyességének is köszönhette amellett, hogy izgalmasabbnak találtam, mint az első részt.

A két főszereplőről annyi újat tudok írni, hogy mintha mindketten jobban belerázódtak volna szerepükbe, és mintha otthonosabban mozogtak volna ebben a merész és zord közegben, ahol nincsenek határok. Rapace sminkje az egyik jelenetben, mikor fehérszínű az arca, az nagyon adta mellesleg - egyszerűen tetszett, és már csak önmagában is durván tekintélyt parancsolt vele. Tőle már csak Micke Spreitz rendelkezett nagyobb tekintéllyel. Nem tudom, honnan vették ezt a monumentális szőke skandináv állatot, de akik szembekerültek vele, nem ok nélkül tartottak tőle. A Lisbeth Salander apját alakító Georgi Staykov szerepére meg erősen beugrott, hogy az amcsi változatba simán meggyőzném Anthony Hopkinst.

Pontokban ez is követi elődjét 9/10-et simán tudott, egyedül, ami nem tetszett igazán, hogy olykor néhány percre ellaposodik, de szerencséjére nem csinál belőle megszokást.

A kártyavár összedől (Luftslottet som sprängdes)

A zseniális és öntörvényű Lisbeth Salander életveszélyesen megsebesül. Még kórházban ápolják, amikor egy szűk, semmitől vissza nem riadó kör már szervezkedni kezd. A tét óriási a számukra: a svéd titkosszolgálat munkatársaiként bizonyíthatóan súlyos törvénytelenségeket követtek el. Mindenre képesek, hogy Salandert egyszer és mindenkorra eltüntessék, és ártalmatlanná tegyék szövetségesét, a sztárújságíró Mikael Blomkvistot is, aki jól dokumentált tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket. Rendőrök, titkos ügynökök, újságírók, közhivatalnokok válnak szövetségessé vagy halálos ellenséggé a küzdelemben, amely az egész politikai elitet óriási botránnyal fenyegeti.

Ezt a részt vártam a legjobban, viszont akik moziban nézték, azoknak anyázhattak rendesen, mivel erősen kettévágottnak érződik a második résztől. Ez picit tipikus amcsihúzásnak tűnik, és ha a következő részre való felborzolás volt vele a céljuk, akkor ez sikerült, mert azonnal akartam látni a befejezést. Sőt, még ha azt nézzük, jól is jártak a svédek, hiszen nem sokat kellett várniuk a folytatásra, ami néhány hétben ki is merül. A második rész rendezője uralta itt is a stafétabotot, és annyira jó irányba haladt a sztori, hogy ez is egy székbeszögező élmény.

Noomi Rapace részről részre felülmúlta önmagát, mindig tudott egy picivel hihetőbben játszani, pont amennyire a karakterével történtek megkívánták. Kiemelhető a kórházas és a bíróságos rész is, mert mindkét porondon bizonyítania kellett. Utóbbi helyen a kinézete meg egyszerűen baró, és ha már itt tartunk, az ő sárkánytetkója sokkal merészebb darab, mint a Maráé. Micke Spreitz szerepével jó ideig bizonytalanság van, bár ez valószínűleg a könyvben is így van, csak a film nézése közben folyamatosan azt kérdezgettem, hogy ezzel vajon mit akarnak? Mert csak mutogatják, látszólag nem történik semmi, persze ez nem egyenlő azzal, hogy végig így marad. Ennyi mentette meg, hogy ne kössek bele jobban, csak megemlítsem. Anders Ahlbom nevét írom még ide, aki Dr. Peter Teleboriant elevenítette meg, és nem picit komoly játékot láthatunk tőle is. Főleg az arcmozdulatait érdemes megfigyelni, és hogy milyen arcszerkezetekkel rukkol elő egyes jelenetekben.

Tény, hogy ez a trilógia legkedveltebb fejezete számomra, bár az elején kicsit féltem, hogy a főszereplő hogyan bontakozik ki, hiszen jó darabig 'tehetetlen', de végül odacsapott úgy, ahogy azt nem szokás a mai világban egy nőtől. 9/10 dettó, úgyhogy ez most ilyen egyhangú lett.

Összességében:

Lényegében egy skandináv világsiker, ami bárhogy is nézve szép teljesítmény tőlük, csak sokan nem becsülik meg ezeket az alkotásokat, pedig sokszor több érték rejtőzik bennük, mint egy amcsi filmben. Összességében unalmasan 9/10 a trilógia, csak mondjuk kevésbé hatásvadász, mint az amcsi változat. Még azt megjegyezném, hogy érdemes megnézni, hogy miből gazdálkodták ki a filmeket és milyen keretek álltak rendelkezésükre. A svéd hangot elkerülve magyar szinkronnal szólt mindhárom film, és elég korrekt munkát végeztek hazánk fiai.