A világvége olyan régen volt, hogy már alig akad, aki emlékezne rá. Az emberiség egykori dicsőségének hosszú ideje vége, a Föld egyetlen hatalmas sivatag; a kevés életben maradt kíméletlen gyilkossá, fosztogató ragadozóvá vált, és bármire képes, csak hogy egy nappal tovább bírja. De akadnak még olyanok, akik rendbe hozhatnák, ami, úgy tűnik, visszavonhatatlanul elromlott. Ketten vannak, és örök menekülés az életük. Az egyikük Max: hallgatag, harcos férfi, aki felesége és gyermeke halála után már csak a megbékélést keresi a vad káoszban. A másik Furiosa, a katonanő, aki úgy hiszi, túlélésének záloga az, ha eljut a sivatagon túlra, arra a tájra, ahol a gyerekkorát töltötte.

Néhány napja már ment a hiszti a Mad Max - A harag útja körül, és igen, részemről is a május egyik nagy várományosává nőtte ki magát pár héttel ezelőtt. Mielőtt a lényegre térnék, bevallom töredelmesen, hogy az első rész rémlik foltokban, a másik két folytatást nem láttam, mert sohasem éreztem a sivatagi csatározást a saját műfajomnak. Csakhogy 2015-öt írva a kocka fordult, és már az első előzetes felbukkanásakor tudtam, hogy nekem ezt moziban, nagyvásznon kell látnom, hiszen már akkor lesütött róla, hogy gigantikus dolgokkal szembesítenek majd, és mindennél pazarabb látványorgiára számíthatunk.

Nem tudok mást írni, minthogy George Miller valóban egy zseni, egy őrült, és csapongó zseni, aki érti a dolgát. Mad Max-filmek terén van rutinja, és ha valóban készülnek a folytatások, akkor nélküle elképzelni sem tudnám. A siker érdekében elengedhetetlen összetevője ennek a káprázatos univerzumnak, amely nem ismer határokat semmiben és semmilyen körülmények között. Erre még visszatérek, de előtte a rendezést vesézném ki kicsit. Miller tömény akciófilmet gyártott, amit csak egy-egy pillanatra áll félre az út szélén, hogy maradjon időnk pihenni is. Mert igen, nem a filmnek, hanem nekünk van szükségünk ezekre a kitérőkre.

Fantasztikus tempót diktálnak az események, amelyekkel sodródik a néző, és közben elképesztő dolgokat láthatunk. Annyira durva dolgokat, hogy a brutális szó, mint jelző, édeskevés ide. Elérkezett a világvége, ami egy olyan hely, ahová épeszű ember nem kívánkozik, és ami mégis ennek ellenére helyenként csodásnak mondható. Nem gondoltam volna, hogy ennyi durvulás, vér és autós üldözés közé még belefér egy olyan jelenet is, amikor ellágyulnak a szereplők, és erre az egy-két percre elfelejtettem a korábban látott temérdek szörnyűséget és az embertelen bánásmódot. Hihetetlen, hogy ez így működik, de az a helyzet, hogy a Mad Max - A harag útja egy hollywoodi mérföldkő is lehetne akár. Így van értelme feléleszteni egy régi franchise-t.

Hogy meg is nevezzek néhányat a brutális momentumok közül, elég ide venni a fő hadurat alakító Hugh Keays-Byrne egész megjelenését, de az anyatejen nevelkedett Nathan Jones sem a vicc kategória semmilyen szempontból. A filmnek hála eljuthatunk olyan helyekre, ahol gyomorforgató események és történések tanúi lehetünk, és itt mondom azt, hogy nem létezik lehetetlen. De hogy ez így Miller fejéből kipattant, hát örök hálám érte, mert kellett már valami, ami felkavarja Hollywood állóvizét - legalább néha. Mondjuk a basszusgitáros csóka sem semmi, Charlize Theron körül is bőven akad érdekesség, és azok a jelenetek is elég feszesek lettek, amikor Max kivan kötözve egy autó elejére. Vérzsák? Komolyan? Mekkora már… te jó szagú!

Persze most csak néhány kimagasló hatású részletet idéztem fel, de összességében korszakalkotó megoldásokat valósítottak meg, és mindenre volt nem szokványos megoldásuk, amire felhúzott szemöldökkel reagáltam - nyilván ezúttal jó értelemben. Na, igen, a járművek is ide tartoznak, amelyek olyannyira egyediek voltak, hogy kétség nem fér ahhoz, hogy ezt jó darabig nehéz lesz felülmúlni. Akkora mennyiségű vasak diktálnak elképesztő tempót a sivatag homokján, hogy valami hihetetlen. Egyszerűen nem tudtam elhinni, pedig az autók közel állnak hozzám, de még így is bőven láttam újat. Nem tudom, melyik járműnek mi volt az eredeti neve, de nekem a fordítások is bejöttek, gondolok itt a hadivasra, ami kis túlzással egy igazi jelenségnek is nevezhető.

Tovább megyek, ugye nemrég láthattuk a Halálos iramban 7-et, ahol a tempó szintén nem a vicc kategória, de a Mad Maxhez képest sehol sincs, csupán dajkamese… A film után autóba ülve egészen fura érzés fogott el, olyasvalami, amivel korábban sohasem volt még dolgom. Élvezet volt a vezetés, és túlságosan is egyenletes volt az aszfalt, ami szokatlan érzetet keltett bennem. Pedig a magyar utak… hagynak némi kivetnivalót maguk után. Tényleg brutális, és hihetetlen, hogy egy film, pont ez a film ilyet vált ki belőlem. És akkor még nem tértem ki más lényegi megvalósításokra.

Ezzel nem másra gondolok, minthogy valóban a sivatagban éreztem magam, még a hőségérzet is tökéletesen átjött, amikor felfőtt egy-egy motor, vagy amikor az adott jelenet úgy hozta az eseményeket. Az a homokmennyiség, ami megelevenedik a vásznon valami hihetetlen, és olyasvalami, amivel korábban még nem volt dolgom. Realisztikus, hihető, és nem kérdőjeleztem meg a valóságalapjait, pedig ez nagy szó. Hogy miért? Mert igenis elbírok képzelni egy ilyen kannibalizmussal teli világot, ahol semmi sem szent.

A Junkie XL által komponált zenék szinte az összes jelenetre rányomják bélyegüket, amelyek egyszerre baljósak és bizonyos szintet elérve már-már aggasztók is, ugyanakkor óramű pontossággal működnek, és gyönyörűen festik alá az adott jelenetet. Kiemelném még a kék szűrők használatát, és úgy összességében az operatőri munkát is, ami nem kezdőre vall. Ezekkel a kék szűrőkkel annyira meggyőző és látványos képeket alkottak, hogy borzasztóan jól állt, és a lényeget is sikerült kihangsúlyozni. Végül ide írnék még olyat, amit csak ritkán szoktam, hogy a 3D ezúttal nem fölösleges szükségkellék, hanem a szórakoztatás jegyét képviselte. Néha ilyen is kell azért? Ejnye Hollywood… Néha?!

Tom Hardyról mindig is tudtuk, hogy őstehetség, és bármilyen talajon megállja helyét. Remek Mel Gibson utód, aki ismét bizonyít, hogy keményfából faragták. Egyszerűen imádom a csávót, nagyon érti a dolgát, és mindennél hitelesebb játékot láthatunk tőle ezúttal is. Mellé megszerezték még a szintén nem kispályás Charlize Theront, aki ugyancsak érezte ennek a kegyetlen világnak az ízét, így rá sem tudok mást írni, mint Hardyra: örömömre szolgált, hogy részese volt ennek a filmnek. Mostanság nem foglalkoztam a teljes stábbal, így nekem derült égből villámcsapás volt, amikor a film második felében (!) felismertem Nicholas Houltot. Lesett, hogy "basszus, tényleg, ő is szerepel a filmben". Méghozzá nem is akárhogyan. Te jó ég, mennyire brutális szerepet kapott, és törtetőként csapongott egyik oldalról a másikra.

Halhatatlan Joe szerepében Hugh Keays-Byrne-ból kapunk egy keveset - már, ami látszik belőle a maszk mögött. Az ő színészi játékával sincs baj, de ettől lényegesebb, hogy a karakterét mennyire tökösen felépítették, így a tiszteletparancsolással sem került bajba. A csajok is egészen jól lettek tálalva, akiket eleinte nem annyira csíptem, de végül valamilyen módon mindegyikük belopta magát a szívembe. Név szerint róluk van szó: Zoë Kravitz, Rosie Huntington-Whiteley, Riley Keough, Abbey Lee, Courtney Eaton.

Nagy sóhajtás közepette írom, hogy hatalmas élmény lehetett ezt a filmet a Cannes-i Film Fesztiválon látni, de azért így sem volt gyenge. Sőt! Történetvezetés szempontjából nem unatkoztam, pedig összességében telített vagyok már ilyen téren, de örülök, hogy azért sikerült újat mutatni, és magasabbra tenni a lécet. Ezúttal a szinkronnal sem volt bajom, a fordításokkal meg főleg, bár jegyzem meg, hogy nem ismerem az eredeti szöveget. Nem akartam elhinni csütörtök este a moziból kijőve, hogy megint egy 10/10-et kell kiszórnom, de nincs más választásom. What a lovely day!